Mladics után szabadon?

Letartóztatták a szörnyet. Szrebrenicai anyák, testvérek, nagyszülők ezrei lélegezhetnek fel. Már amennyire tudnak. A nagy titkolózástól, a rejtegetéstől, a „fogalmunk sincs, hol lehet” hozzáálláson át az „és ki mondja, hogy Szerbiában van?!” dölyfösködésig eljutott már a mindenkori szerb kormány.

Hirtelen előkerült a tábornok. Egy vajdasági faluban. Erről évekkel ezelőtt beszéltünk már újságíró körökben: mi valahogy úgy képzeltük, hogy egy többségében magyar parasztfaluban lehet, ott a kutya sem ugatná meg – a magyar földműves dolgozik, Mladics szakállat növesztett, nap mint nap együtt járhattak volna piacra, Józsi bácsi akkor is csak egy hétköznapi szerb öregembert látott volna benne. Józsi bácsi sohasem istenítette, nem ismerné fel álcázva, de lehet, még álca nélkül sem. Nem így történt. Egy egykoron német faluban leltek rá, amit a németek második világháborús deportálása után boszniai szerb telepesekkel töltöttek fel. Mladicsnak rokonai is élnek ott, ők támogatták.

Ez sem biztos. A helyiek egy része váltig állítja, hogy az ember, akit letartóztattak, nem élt közöttük, csak most vitték oda. Valahonnan. Olyanok is voltak, akik megtámadták a helyszínre érkező újságírókat: őket tették felelőssé vezérük elvesztéséért.

Szerbia jól vizsgázott. Az unió elégedett lehet velünk. Már elkészült az újabb jelentés arról, hogy mi nem működünk együtt kellőképpen Hágával a háborús vádlottak előkerítésében. De az utolsó pillanatban Borisz Tadics elnök és a biztonsági szolgálatunk színre lépett, megmentették az országot. Itt vetődik fel az egyik lényeges kérdés: miért éppen most, miért nem előbb vagy később? Lehet, időzítették? Mondjuk Catherine Ashton uniós külügyminiszter látogatására? Aki épp aznap érkezett Belgrádba, amikor lefülelték Mladicsot. Azért jött, hogy egy utolsó utáni alkalommal megfeddje Szerbiát: ha nem kerülnek elő Mladicsék, jó mélyre eldugjuk valamelyik fiókba a mappátokat, és nézhetitek magatokat, mikor lesztek tagjelöltek.

Mladicsék, többes szám. Goran Hadzsics a vélhetőleg utolsó háborús kolonc, ő kell még ahhoz, hogy Szerbia tényleg jól vizsgázzon. Nem lepődnék meg, ha ő is ilyen hirtelen, a legvalószínűtlenebb helyen kerülne elő.

Persze, nem csak az a néhány tucat ember háborúzott, aki a scheveningeni fogdában ül, sok anonim „hazafi” van még, aki sohasem kerül bírák elé. Velük nem nagyon foglalkozik senki. Más kérdés, hogy egyáltalán ki lehet-e pénzben fejezni egy emberi életet, sorsot. Hány emberi élet ér egy európai uniós tagjelöltséget?

Elégtétel ez akárkinek is? Nem igazán. Szerbia kötelességet teljesített, az áldozatok hozzátartozói szerint már rég ki kellett volna végezni Mladicsot, a nagyszerb nacionalistáknak pedig ez csak egy újabb ok, amiért utcára vonulhatnak.

Vígi Zoltán; a szerző a vajdasági Magyar Szó munkatársa