Mit tettetek?

Elég csak fellibbenteni a fátylat Szarajevó, Drezda, Volgográd, Groznij és még sok más város múltjáról, s időben távolabbra most inkább ne merészkedjünk... Hogy lehet, hogy most újra, ezekben a percekben is itt tartunk? Ráadásul olyan országban és államok között zajlik a konfliktus, akik a történelem legnagyobb katonai műveletének a fő elszenvedői közt voltak 1941 és 1945 között. Akár 39 millió ember is meghalhatott a keleti fronton!

„Mit tettetek?“ – kiálthat fel kétségbeesve az ember aki, mint tudjuk, a „teremtés koronája“. Mindegy, hogy a hatalom Molochja melyik nagyszerű vezető alakját öltötte magára, mindegyikük tágra feszített, ám mégis vak szemekkel rohant a kétséges cél felé. Semmihez sem hasonlítható sokkoló élmény utólag, a végkifejlet tudatában például megnézni azt, ahogy Hitler 1933-ban joviálisan nekilátott egy nagy munkához, Németország tulajdonképpeni megsemmisítéséhez. Biztosan másra gondolt, de ez lett belőle. Jól érthettük már akkor is, mit jelent, ha „a kocka el van vetve“. A történelem mindenkori kifutása jobbára homályos, még akkor is, ha az efféle háborús kocka számainak többsége végül a pusztulást jelöli. Caesar sem járt máshogy. Értik-e vajon ezt ma a Kremlben is?

Az AP hírügynökség két újságírója – kollégáink – most is Mariupolban vannak, s amit láttatni tudnak, arra semmilyen biztonságpolitikai szempont, sem a nagyorosz élettérről való álmodozás és az emiatt indított katonai agresszió nem jelent „mentséget“. Ha illő szavakat keresünk, valójában a teológiához kell segítségül fordulnunk: ami Mariupolban – és szerte Ukrajnában – történik, az bizony égbekiáltó bűn. Legott a helyi kórház termeiben, folyosóin és pincéjében fekvő halott gyermekek – az újszülöttől a kamaszig – látványa kényszeríti térdre és roppantja össze azt, aki szembesül a felvételekkel. És ezek a fotók és képkockák messze nem mesélnek el mindent.

Egy hamisítatlan, az erőforrások és az emberek lassú felőrléséről, a baromarcú hatalom kielégüléséről szóló háború csakis így nézhet ki. Pontosan így. Hagyjuk a lakkozott katonacsizmákról, a délceg tartásokról, a haditechnikára való élvezkedésről, meg a hősies kitüntetésekről szóló meséket. A katonai parádékat és fölvonulásokat, a látszólagos „rendet“. A háborúban megtestesülő katonai erő gátlásoktól mentes valója nagyon is olyan, mint ezek a mariupoli felvételek: például a halott csecsemő a terrort széthintő tüzérségi támadás alatt a város kórházának pincéjében. Vagy egyszerre, közösen szörnyethalt teljes családok Csernyihiv és Herszon mellett. Vér, kétségbeesés és jajveszékelés mindenütt. Most, ebben a szent pillanatban is.

Végső soron azonban ha meglepődünk az ukrajnai poklon, az a mi bajunk. Kiválóan tisztában lehetünk ugyanis azzal, hogy miként fest egy háború, majd‘ agyonnyomnak minket az emlékeik. Vagy a közelmúltban épp február 24-e előtt is zajlottak – mi több, most is zajlanak – a nagyvilágban fegyveres konfliktusok, de mivel sokuk „messze“ volt, vagy mert esetleg nem annyira „európai“, „nyugati“ és „fehér“ emberek voltak az elszenvedőik, annyira talán nem is voltak fájdalmasak számunkra. Ukrajna most mindannyiunkat azzal szembesít, hogy a „mit tettetek?“ kérdésre nemcsak az egykori vagy mostani elkövetők és résztvevők, de még mi, a „távoli“ szemlélők sem igazán tudunk jó, közös választ adni. Olyan entitásként, amit emberiségnek (is) szokás nevezni. Kevés bennünk a téren és időn átívelő együttérzés, az emlékező- és a képzelőerő. Alig tanulunk valamiből, kínkeservesen tudjuk csak egy kicsit kevésbé borzalmas hellyé tenni a világunkat, s azt is leginkább akkor, ha éppen rákényszerülünk. Ezért kell most sokaknak megfizetniük a létező legdrágább árat.