Mit hozott a bársonyos?

Emlékszem, milyen furcsa (de jó) volt hallani először a dunaszerdahelyi kultúrház mögött, hogy „szígyen” – így, csallóköziesen – az addig már megszokott „hanba” helyett. Az élet és az iskola azonban ment tovább. Bár 1989-ben tudtam, hogy hol a helyem, utána ez alaposan megváltozott. 1989 nekem szabadságot hozott és lehetőséget egy másik életre – és persze sokkal kevesebb nyugalmat. Előtte volt ugyan egy szürke nyugalom (legalábbis a társadalom jó része számára), de nem volt sem szabadság, lehetőség pedig alig. Hozzáteszem, szüleim révén a gyerekkorom a kommunista Csehszlovákiában boldog volt. Nem materiális örömöket, hanem kulturális és közösségi értékeket kaptunk. A Duna Menti Tavasz, a Jókai Napok, a Kodály Napok teljesen mást jelentett akkor, mint most. Ez hiányzik. Paradox (?) módon a piacgazdaság nem kedvez a felülről irányított közösségi intézményeknek. Alulról építkezni és szervezni még mindig nem tanultunk meg. De ehhez több idő kell, nem elég 25 év. Az elmúlt negyed évszázad egy új országot is hozott, bár eredetileg nem is kértem. Meg Európai Uniót és NATO-tagságot, amiért keményen megdolgoztunk. Pártokráciát és olyan politikai elitet, amiből szintén nem kértünk, de amit tulajdonképpen megérdemlünk. Mert amíg mindig valaki mástól várjuk a megoldásokat, és amíg az esik jól, ha valaki/valami más lehet a hibás, addig nem lesz sok változás. 1989 egy olyan életet is hozott, amilyenről anno nem is álmodtam. De Kelet-Európában, ahol dolgozom, a Baltikumban, ahol most élek vagy Brüsszelben és Washingtonban, ahova gyakran járok, ugyanúgy csallóközi magyarnak érzem magam, mint Dunaszerdahelyen. A gyökerek valóban fontosak. Azoknak, akik csalódtak a rendszerváltásban, Ukrajnát tudom ajánlani példának. Ott 25 évvel kitolták a rendszerváltást – a fejekben. Most keményen fizetnek érte. Ukrajna egy része azonban most saját kezébe próbálja venni a sorsát. Csatájuk csak most kezdődött. Ahhoz hogy a csata hasznos legyen az ország számára, elengedhetetlen az önreflexió. Mert ha mindig más a hibás, akkor tanulni, fejlődni és továbbhaladni nem fogunk. Csak a saját történelmünket éljük meg újra.