Miniszter leszek magam is…

Ezzel a szép és reményekkel teli ígérettel ballagtunk le patinás iskolánk virágos, kovácsoltvas korlátja mellett, ahol megkongatták az akkoriban csengőként szolgáló kolompot. Évek múltán egy óvodai ballagáson mondott beszédemmel ríkattam meg a szülőket egy jelenettel. Azzal, hogy utoljára vasaltam ki nagy gonddal a fiam óvodai pizsamáját, megsimogatva a hajtókába hímzett monogramot. Befellegzett az ebéd utáni szunyókálásoknak, ma már sokkal jobban vágyok rá, mint a gyerek. Néhány napja elballagtak az óvodások, az alsó tagozatos kisiskolások, a felső tagozatos kamaszok és a középiskolai tanulmányaikat befejező diákok. Nem kizárt, hogy valamelyikükből egyszer filiszter helyett valóban miniszter lesz, vagy kormányfő. Meglehet, hogy a kócos üstökű ballagó nem tör ilyen babérokra, de a lakóhelye elismert autószerelője, a megye legjobb hidegburkolója, építészmérnöke válik belőle, esetleg mentőorvosként, együttérző szociális dolgozóként lesz hasznos tagja a társadalomnak, büszkesége a keresztmamának. Az ilyenkorra kissé már nyúzott pedagógusok, osztályfőnökök és nevelők számára is véget ért egy fejezet. Szeptemberben már új kereszt-, illetve vezetékneveket azonosíthatnak be ismeretlen, izgatott arcokkal. Az örök körforgásban úgy terül szét tenyerünkön a nyár, mint egy tükörsima tó. Ejtőzhet rajta a képzelet. Engedjük, hogy a langymeleg szél és az érzékenyítő tréningeket tökéletesen helyettesítő napnyugta elsimítsa a gondolatokat. „Gombold ki magad!” – jut eszembe Schäffer Erzsébet legutóbbi, remek és emberi előadásának a címe, ami minden ezzel kapcsolatos mondanivalómat egybe sűríti. Nem számít, hová utazunk, vagy elutazunk-e egyáltalán. A régi-régi nyári emlékek egyike sem kötődik luxuskirándulásokhoz. Inkább olyan végtelenül egyszerű dolgok jutnak az eszembe, mint a több mint húsz kilométeresre nyúló erdei túra, amelyre a vászontarisznyánkba vagy a zsebünkbe begyűjtött szamóca vörös foltja még évek múltán is emlékeztetett. Mint ahogy édesapám megjegyzésére is: „Ne féljetek gyerekek, nem tévedtünk el. Még egy kanyar, és megérkezünk!” Sok kanyar, illetve kereszteződés következett még ezután, de mindegyiknél fuldokolva nevettünk faragott vándorbotjainkra támaszkodva. Batyujukba a szűk ösvényekre tévedőknek, ismert vagy ismeretlen tájakon barangolóknak gondolatban pakolnék sok-sok kacagást. Mert nem érdemes olyan útra indulni, ahol a tengerre nyíló erkély kis asztalánál az előző napokon elfogyasztott ételek számláin rágódik a család. Olyan külföldi kirándulásra is felesleges pénzt költeni, ahol az autóban órákra összezárt család az egész évben gyűjtögetett sérelemnyilakkal lövell egymásra. Elindulni a kert végében kitáruló határba vagy a nagy messzeségbe úgy érdemes, ha merünk ellazulni, és el tudjuk fogadni az adott nap váratlan örömeit és meglepetéseit. Mert jönnek!