Minek örüljünk?

A keddi – kommunikációs szempontból egyébként nagyon jól felépített – parlamenti szeánsszal kapcsolatban legalábbis ambivalens érzések tolulhatnak fel bennünk. Megint annak kell örülni, hogy valami nincs? Hogy Szlovákiának februártól nincs főügyésze? Mert a parlamenti többséggel bíró kormánykoalíció pártjai október óta nem tudtak dűlőre jutni ebben a kérdésben? Sajnos, ilyen körülmények között az is eredmény, hogy továbbra sincs főügyészünk. Legalább van kormányunk, melynél a jelenlegi helyzetben csak rosszabb jöhetne. Donald Winnicott nyomán lassan bevezethetnénk az „elég jó kormány” fogalmát. A héten e hasábokon már két tanult kollégám is megjegyezte, hogy a jelenlegi kormány helyzete minden másnak nevezhető, csak normálisnak nem. Ellenérv e sorok írójának sem jutott eszébe.

Figyelemre méltó a Kereszténydemokrata Mozgalom elnöke, Ján Figeľ vasárnapi televíziós nyilatkozata, mely szerint már rég megválasztották volna a főügyészt, ha nem lenne az SDKÚ. Az októberi, első választáson Dzurindáék nem sorakoztak fel az SaS–KDH–Híd közös jelöltje mögé, hanem saját jelöltet állítottak, a jelenlegi parlamenti matematika pedig egy ilyen döntést nem támogat, az erőviszonyok ismeretében a saját jelölthöz való ragaszkodás egyenlő a választás elúsztatásával, s ami utána következett – a (számunkra) névtelen ötök árulása – csak még rosszabb helyzetet teremtett.

A kedd esti választás óta záporoznak a diadalmas nyilatkozatok a pártvezetőktől, politológusoktól, elemzőktől – Robert Fico kriptogárfiai ihletettségű sajtótájékoztatóiról ne beszéljünk, szót sem érdemelnek –, Radičová győzelméről, a koalíció összezárásáról, önmagára találásáról. Nem tudom, minek kellene örülni, hisz annyira azért nem találtak magukra, hogy két jelölttel is belemenjenek a titkos szavazásba, most pedig olyan hangokat hallani, hogy nem biztos Jozef Čentéš támogatottsága. Újabb kötélhúzás kezdődik?

Iveta Radičová egyelőre marad. Azért marad(hat), mert Mikuláš Dzurinda is azt szeretné, egyebek mellett azért, mert egy olyan SDKÚ, aminek ő lenne az arca, kevéssé lenne versenyképes. Ám a valós hatalom nélküli kormányfőnek el kellene gondolkodni azon, meddig játszhatja azt a játékot, hogy hisztérikusan lemondást helyez kilátásba céljai elérésének egyedüli eszközeként. Mert – efelől nincs kétség –, ha az SDKÚ-nak azt fogják diktálni az érdekei, él a lehetőséggel.