Mindörökké Trianon

És miért mondta azt Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettes Tusványoson, hogy a magyar kormány direktben támogat határon túli magyar pártokat? Semjén biztos nem véletlenül szólta el magát, még ha nem is pénzbeli támogatásról beszélt, bár nehezen lehetett másképp érteni. A tiltott pártfinanszírozás mindenütt létezik, de sosem hirdetik diadalmasan. 

Putyin sem hangoztatja, hogy pénzzel támogatja Le Pen vagy Salvini pártját. 

Persze neki nem a nemzetegyesítés, hanem az unió bomlasztása a célja, Orbánék viszont mindkét legyet ütik egy csapásra: a Fideszhez hasonlóan korrupciós ügyekkel terhelt román kormánypárttal leboltolt választási csalás révén európai parlamenti mandátumhoz juttatott erdélyi képviselő lapunk beszámolója szerint azt mondta Tusványoson, hogy a jogállamiság „a baloldali és liberális pártok vesszőparipája”. Vince Lóránt hozzátette, hogy a jogállamiság csak annyira fontos, hogy egy ország betartja-e a kisebbségi törvényeket. Vajon Vince tud-e így támogatókat szerezni az Európai Parlamentben az erdélyi magyarok jogérvényesítéséhez? És miért fontosabb egy kisebbségi magyarnak a Fidesz jogállamellenes (korábban illiberálisnak, most „keresztény szabadságnak” nevezett) önigazolása?

A semjéni bejelentés nyilván kétségeket ébreszthet az MKP (vagy egy magyar pártszövetség) esetleges szlovák partnereiben, hogy honnan is irányítják a szövetségesüket – céloztak már erre eddig is.

Miért nehezíti Semjén az MKP kapcsolatait a szlovák pártokkal? És ha az állampolgársági törvény a szlovákiai magyarság sérelme, akkor a nemzetet újraegyesítő Orbán miért nem hozza föl a kisebbségi jogok terén biztatóan nyilatkozó új szlovák államfőnél? Miért nem keres szövetségest e harcához? Vagy ez nem is az ő harca? De hogyan lehetséges az, hogy ami a kisebbségi magyaroknak fáj, ne fájjon neki is?

A válasz az Orbán-féle nemzetegyesítés. Ami, akárcsak a magyarországi társadalom, a gazdaság bármely területén Orbánon kívül nem ismer el más erőközpontot. A határon túl is médiumokat vásárol és alapít, a kisebbségi közösségek és elitek által nem kontrollált módon osztja a támogatásokat, most épp a határon túli magyar irodalmat fazonírozza, és persze az állampolgársággal közjogi köteléket is teremtett. A nemzet egyesült. A 100 év alatt szétfejlődött magyar kisebbségi társadalmakat már Budapestről irányítják. Mint Trianon előtt, csak már, ahogy egy szlovákiai politikus nevezte, a NagyFőni irányítása alatt.

A „nemzetegyesítés” érzelmi ereje fontos, ezt áldozták föl belpolitikai érdekeikért a magyarok jóléti sovinizmusát meglovagló szoclibek 2001-ben és 2004-ben. De – hacsak nem költözik mindenki Magyarországra – Trianonra nem a nemzetegyesítés a válasz, hanem a következményeinek felszámolása. 1920-ban igazságtalan és Magyarországot megcsonkító döntés született. De a területvesztésnél sokkal fontosabb, hogy a magyar nemzet 2–3 millió tagja száz éve nem élvez teljes jogegyenlőséget. Ezen nem az „egy vérből valók vagyunk” segít, hanem ha a kisebbségi magyarok erős és autonóm társadalma nyomásgyakorlásra képes politikai erőket legitimálni és mandátummal ellátni. Anyaországi támogatással, de országában politikailag integrálódva. 

De Orbánnak nem érdeke, hogy a kisebbségi magyar közösségek nélküle oldják meg problémáikat, és mélyebben integrálódjanak országaik politikai rendszerébe. Ő minden magyarok kormányfője, és Budapest dönt arról, milyen szerepet játsszanak a magyar pártok Pozsonyban, Bukarestben, Újvidéken.

Az ő támogatottságának a nemzetiesítő retorika a kötőanyaga. De a kisebbségi magyaroknak nem Orbánt kéne hatalmon tartani, hanem a saját pártjaikat oda juttatni.

Orbán jóban akar lenni Kelet-Európa többségi kormánypártjaival (Tusványoson is kiállt a román szocdemek mellett), de ezt saját uniós mozgásterének biztosítására, és nem a kisebbségi magyarok érdekérvényesítésének támogatására használja. Helyette a nemzet újraegyesítését kínálja a magyaroknak (és persze pénzt). Plusz a nemzeti büszkeséget, mármint amit ő gondol erről: stadionok építését, világversenyek rendezését, magyar űrhajóst, sőt, nemrég vett egy – áruszállításra alkalmatlan – magyar tengeri kijáratot is. Szerinte a magyar ilyenekre büszke, nem az átlátható államra, a csökkenő korrupcióra, a magas tanári fizetésekre vagy a romák életének és integráltságának jelentős javítására. Igaz, az etnicista és üldözöttségi retorika ezekhez nem passzolna. Az Trianonhoz passzol.
A szerző Pozsonyban (is) élő magyarországi publicista