Mindennapi bulvárunkat add meg nekünk ma

Az angol bulvárlap nem azért szűnik meg, mert a médiahatóság vagy a médiafelügyelet (mert az Nagy Britanniában is van) felderítette volna a szerkesztőség normák betartása iránti nagyvonalúságát. Nem – a lap félrelépéseit a konkurencia göngyölítette föl, s csak azért feltételezhetjük, hogy az ellenfelek igazat állítanak, mert Murdoch sajtómágnás első lépése a lap bezárása volt. Inkább. Míg nem derülnek ki nagyobb mulasztások?

Másrészt nem kell az angolszász bulvárt félteni, Murdochnak is van még egy-két lapja, amelyik nem gatyázik, ha valamit elsőként hozhat le. A The Sun vagy a The Sunday Times szerkesztői csapata sem szívbajos, hogy a konkurens lapokról már ne is szóljunk. Elég csak a brit bulvársajtó lesifotósait megemlíteni, akik a szó legszorosabb értelmében halálba kergették Dianát. Hiszi a piszi, hogy csak a most megszűnő lap és csak ebben az esetben kezelte rugalmasan az írott és íratlan szabályokat és a törvényeket.

De nem kell messzire mennünk. Kicsi hazánkban az egyik bulvárlap szerkesztőségi kommentárban jelezte, hogy „nálunk ilyen nem fordulhat elő, mi csak a legjobbat”, hogy egy oldalt visszalapozva az ún. black PR egyik gyöngyszemét kínálja fel az olvasóknak (reklám okán nem nevezzük meg). Ugyancsak egyik hazai gyöngyszemünk három évvel ezelőtt egy akkortájt terjedelmesen taglalt ügyben, egy ecsettel megszúrt és három napon belül elhunyt kisdiák esetében egy kiskamaszt simán gyilkosnak nevezett. Majd amikor kiderült, hogy az ecsetszúrás és az elhalálozás között nem volt közvetlen ok-okozati összefüggés, még egy huszonhatodik oldalas helyreigazítással sem fárasztotta magát. „Csak a munkánkat végeztük”, mondták. Egy másik lap nap mint nap „disznónak” nevezett egy gázoló sofőrt, akinek bűnösségéről még semmilyen bűnüldöző szerv nem nyilatkozott.

A bulvársajtó olyan, mint csuka a halastóban, tanultuk annak idején mestereinktől, hiszen az a dolga, hogy tisztítgassa a közéletet. Ha a mai bulvár kínálatában nézünk körül, az köszönő viszonyban sincs e nemes kötelezettséggel, simán szórakoztatóipar, és az angolhoz hasonló botrányokat csak azért nem élünk meg, mert ezen a London-külváros méretű piacon még csak egy nyomozó versengésre sem tellik. Közben züllik a szerkesztett tartalmak piaca, s a neten elérhető eseménydömpingnek már jóformán semmilyen eligazító, mederben tartó, hiteles alternatívája nincs.

A világ bulvársajtója már messze nem az a piaci hírverseny, amelynek végeredménye egy tisztább, átláthatóbb társadalom, amelyben a hatalom visszaéléseit éppen a sajtó gátolja meg vagy deríti fel. A bulvár mára szórakoztatás lett. Nincs is vele semmi baj, csak annak kell látni, ami. S főleg: ha az újságíró munkája emberéletekbe kerül, akkor nem „csak a munkáját végezte”, s munkahelyének indokoltsága hasonlóan megkérdőjelezhető, mint az éppen elbúcsúzott nagymúltú lapé.