Miért olcsó minden, ami kínai?

„Soha nem felejtem el… mentem ki a Garai térről a Dózsa György útra, és ott szemben volt egy felirat: »Megesznek a kínaiak!« Egy jót röhögtem rajta. Ki az a barom, aki ilyet ide fölír… és ma már nem nevetek ezen, ez az igazság” – mondja a kötöttáruval foglalkozó hazai kereskedők egyike.

Nagyon szépen hangzik, hogy a vállalkozásban győzzön a jobbik, aki olcsóbb, aki rugalmasabb, aki szebb, aki jobb. Csakhogy ez a piaci szabály a magyarországi kereskedők szerint, az itteni mai viszonyok között a kínai árusra nem vonatkozik. „Rosszabbat gyártanak – fakad ki egyikük – itt a csaláson meg a svindlin áll és bukik ez az egész, és ez, ami fáj; mert hogyha az ember tiszta, becsületes küzdelemben alulmarad, vagy jobb teljesítményre készül és kevesebb marad a kasszában, akkor az el tudom fogadni. De azt, hogy a másik csal, én azt először is erkölcsi, és részben egyéb okok miatt sem teszem meg, és emiatt alámaradok – az nagyon bánt.”

Mire alapozzák a csalás kemény vádját? Szerintük lehet ugyan mondani – mondják is sokan, laikus vásárlók is – hogy igen olcsó a kínai munkaerő, sőt, kényszermunkások által előállított termékek is lehetnek az áruk között, hogy a kínai hajó ingyen hozza ide a kínai árut… de azt azért lehet tudni, hogy a gyapot egy tőzsdei cikk; a gyapjú egy tőzsdei cikk; az akrilszál egy szintetikus anyag, amelyiknek van egy adott ára. Meg lehet mondani, hogy a világ bármely pontján mennyibe kerülnek ezek. S amikor a készárut az alapanyag ára alatt értékesítik, akkor ott nem a nagyon jó, olcsó munkaerőköltség a döntő, ott valami másnak is kell történnie. Ha ingyen megkötötték a pulóvert, az alapanyagot azért megvették, annyiért, amennyiért a másik kereskedő: akkor hogyan tudnak olcsóbbak lenni?

Nézzünk pár trükköt; milyen technikái vannak a kínai árusoknak. Eddig nagyon jól működött például, hogy Ausztriában van egy vámmentes raktár, ahová megérkeznek a kínai áruk, és ott átárazzák. Megérkezik Kínából az áru és – tegyük fel – a tényleges értéke egy pár cipőnek tíz dollár. Megérkezik Ausztriába; a vámszabad területen árat cserélnek. Az új számlákon, amivel Magyarországra behozzák, már nem tíz dollár szerepel egy pár cipőn, hanem egy dollár. Ide már olyan áron érkezik meg a textiláru – ami után áfát, vámot és minden egyebet fizetnek – amely teljességgel eltérített, irreális ár. A pénzmozgás az ausztriai raktárban történik, s utána a Magyarországra történő beérkezés, elvámolás egészen más áron zajlik. Ezt a magyar vámszervek is ismerik, a Gyáriparosok Szövetsége hivatalosan is jelezte, hogy ebből nagyon komoly probléma lesz. Ráadásul amikor egy kamionnyi cipő beérkezik, aminek az összértéke – mondjuk ötezer – dollár, amikor értékesíti a kínai kereskedő, akkor nem azt nézik meg, hogy ötszáznegyvenezer pár cipőt hozott be, hanem azt, hogy ötezer dollár értékű cipőt hozott be – és hogy ha ezt eladta, akkor onnantól kezdve semmi probléma nincs. Tehát a cipő nagy része a feketepiacra kerülhet, és mindenféle adó nélkül cserélhet gazdát egy józsefvárosi vagy bármilyen más piacon. Ez egy óriási nagy gond – viszonylag jól föl van derítve, csak semmit nem teszünk ellene.

A másik a dömpinghatás: nagyon sok pulóvert fogyott évek óta egyik nagy áruházláncban. Nem tudnak a hazai textilesek itt semmit eladni két éve – kerek-perec megmondta az ottani beszerző, hogy nekik nem éri meg magyarokkal foglalkozni, Ők kimennek, Ázsiába, lekötnek sok százezer darab kötöttárut, és egyben behozzák. Jó a hazai ára is, helyenként akár olcsóbb – de akkor az egy külön kis ügylet, a multinak csak adminisztratív bonyodalom; így csak ázsiai áruval foglalkoznak.

Ez az „antikereskedelem” problémája másfelől – itt az embereket arról kellene meggyőzni, hogy ne vásároljanak; s ez nagyon nehezen megy, mert vásárolnak. Akik kínai piacra járnak vásárolni, azok körében ez rettenetesen népszerű, mert azt látják, hogy fantasztikusan olcsón tudnak vásárolni, és őket nem érdekli, hogy ott most fizetnek-e társadalombiztosítási járulékot vagy nem. Pedig nem maga a kínai áru olcsó. Hiszen ha a kínai kereskedő ugyanúgy betartana minden szabályt, megfizetné a határátlépéskor az áfát, az adókat, a bérleti díjat és legálisan forgalmazná az áruját, és tudná: a legálisan forgalmazott áru után még társasági nyereségadót kell fizetnie, az alkalmazottait be kell jelenteni, utánuk tb-t kell fizetni, akkor a kínai áru egyáltalán nem lenne olcsó, és nem lenne ennyire versenyképes. Tehát ez egy olyan államigazgatási probléma, amit okvetlen meg kell oldani, mert ha ezt betartatják a kínai árussal, akkor az áruja körülbelül negyven százalékkal drágább lesz, és akkor már jóval kisebb a versenyprobléma.

Az elkeseredettségben előkerül a kitiltás felvetése is, legalábbis a bizonyíthatóan törvényt szegő kínai kereskedők, vállalkozók esetében. Tudjuk, előfordul, hogy Romániából átjön egy illegális munkavállaló, és kiás egy gödröt az építkezésen – a munkaügyi hivatal vasöklével lecsap, és kiutasítja az országból; tíz évig nem jön ide vissza. Ám vannak mindenütt érvényes emberi szabadságjogok; belátható, hogy a kínai árusok tevékenységét adminisztratív úton nem lehet megakadályozni. Arra lehet(ne) őket kényszeríteni, hogy ugyanolyan szabályok szerint kereskedjenek és ugyanolyan adót fizessenek, mint a versenytársak a magyar piacon. S itt fölmerül a kérdés, hogy miért a kínait tiltsuk ki, amikor a vámnál nem kínai vámosok engedik át az átárazott árut hozó kamiont. Vannak olyan „legendák”, hogy úgy jönnek át kamionok a határon, hogy elfordítja a fejét az, akinek észre kellene venni a kamiont. Nem kínai hatóság járja a kínai piacot, amely engedi, hogy a józsefvárosi piacon, amikor az első soron végigmegyünk, négyen szólítnak, hogy „számla, számla nem kell, magyar?” Tehát valakiknek ezt meg kellett engedni, hogy ezt megcsinálhassák. A kínaiak csak kihasználták – kihasználják – a lehetőséget.