Miért nem válaszolnak?

Szüksége van interjúalanyokra – nagymértékben függ tőlük. Néha teljesen. Ezért figyeli folyamatosan a postaládáját vagy a telefonját. Amikor nem érkezik semmi, egyre kétségbeesettebb. Néha dühöt is érez. Ez főleg akkor vesz erőt rajta, amikor nem válaszolnak a kérdéseire azok, akiket a közpénzekből fizetnek, vagy azok, akiknek tájékoztatniuk kellene a nyilvánosságot. Vagyis azok, akiknek a leggyorsabban és a legkészségesebben kellene válaszolniuk. Legtöbbjük teszi a dolgát, ezt el kell ismerni, de vannak esetek, amikor nem győzünk csodálkozni az enyhén szólva hanyag viselkedésen. Ilyeneknek egyáltalán nem szabadna létezniük.

Emlékszem, amikor egy évvel ezelőtt egy kelet-szlovákiai magángimnázium esetéről írtam. Az intézményt a rendőrség és a tanfelügyelőség is csalással gyanúsította, de a minisztérium két évig nem lépett, és végül nem volt hajlandó bezárni az iskolát. Ezért megkerestem a minisztériumot, hogy magyarázzák meg, miért. Hetekig tartó többszöri telefonhívások és e-mailek után sem kaptam választ. Egy kollégám a parlamentben megkereste az akkori oktatási minisztert, aki közölte vele, hogy tud a kérdéseimről. Ezzel vége is volt a dolognak, a kérdések örökre megválaszolatlanok maradtak.

A társadalom tájékoztatásának e figyelemre méltó esete még szembetűnőbbé válik, ha összehasonlítom más országokkal. Mindig is lenyűgözött, hogy az olyan különböző országok hivatalai, mint Észtország, Lengyelország, Magyarország és Csehország, milyen villámgyorsan képesek válaszolni az érdeklődésemre. És ha előfordult, hogy véletlenül rossz kérdést tettem fel, vagy olyan osztályhoz fordultam, amely nem az adott témával foglalkozott, segítőkészen a megfelelő kollégákhoz irányítottak.

Csak egy példát említek. Nemrégiben egy bizonyos baktériumról kellett információt szereznem. Különböző országok kutatóival vettem fel a kapcsolatot. Előrelátóan. Az egyik szlovák professzor nem akart nyilatkozni, és világossá tette számomra, hogy ez méltóságán aluli. Más hazai tudósok pedig inkább egyenesen leingnoráltak. Ezzel szemben külföldről különböző érdekes válaszokat kaptam, s a cseh professzorok közösen keresték, vajon melyik kollégájuk lehetne az az illetékes személy, aki szakavatott válaszokat adhatna nekem. Még annak a tanulmánynak a vezető szerzője is felvette velem a kapcsolatot, amelyre a munkámat alapoztam, egy Elizabeth Archer nevű brit tudós. Segítőkész volt, gyors volt, és többször is elnézést kért, amiért nem válaszolt azonnal, egyszerűen nem győzött válaszolni, és még azt is elmondta, miért.

Ez a pozitív hozzáállás nem csak a támogatott vagy kormányzati szervekről mondható el. A külföldi magánszektor is mindig kellemesen meglepett. Fontos emberek is szakítottak rám időt. És ha hiszik, ha nem, ezek a külföldi válaszadók semmit sem kapnak azért – egy centet sem! –, amiért információt adnak nekem. Egyáltalán semmi hasznuk nincs belőle! Szlovákia kis ország, és valószínűleg nem az az elsődleges céljuk, hogy itt reklámozzák magukat. Akár figyelmen kívül is hagyhatnának, vagy könnyen lerázhatnának engem úgy, hogy még csak mérges sem leszek rájuk.

Itt nem valami egyetemes igazságról van szó. De a tendencia egyértelmű. Sokáig gondolkodtam azon, hogy miért van ez így. Nem találtam semmilyen észszerű választ.

A szocializmus hatásai csak enyhén leplezett kifogás, hiszen Észtország, Lengyelország, Magyarország és Csehország is átélte ezt az időszakot. De akkor mi lehet az oka? Önhittség mögé bújtatott önhittség? Arroganciával párosuló ellenszenv? Egyszerű közöny?

Nem tudom, én csak egy újságíró, egy tolmács vagyok – a kérdés megválaszolásához egy szlovák szociológus vagy pszichiáter segítségére lenne szükségem. De a kérdés az, hogy visszaírna-e nekem.

A szerző a Plus 7 dní munkatársa