Mielőtt meghalunk

Bennünket igen, de őket, ott, a fullextrás kórházaikban nem. Felépült Abidal, felépül majd Vilanova is. Ennek kellett volna következnie. Kellett, volna.

Vilanova azonban pénteken meghalt, 45 évesen.

Minden idők egyik legjobb futballcsapatánál, a Guardiola-féle Barcelonánál dolgozott segédedzőként. Úgy becézték: El Marques; a márki. Mindig elegáns volt, halk szavú és figyelmes. És maximalista. Megvolt, hány milliméteres lehet a fű, milyen hőmérsékletű lehet a vacsorához tálalt vörösbor. Mindenre figyelt.

„Fiatalok voltunk, meg akartuk váltani a világot. S azt hiszem, sikerült is” – idézték a hírügynökségek Guardiola szavait. Kettejük irányításával a Barcelona mindent megnyert, amit csak lehetett. Bajnokságot, BL-t, spanyol kupát, szuperkupát, klubvébét. Mindent. S amikor Guardiola távozott, Vilanova vette át a helyét. Ő volt az analitikus, a stratéga, a taktikai zseni.

A fültőmirigyrák 2011 novemberében támadta meg először. A daganatot eltávolították, de a betegség egy éven belül visszatért. Vilanova tíz hétre New Yorkba utazott gyógykezelésre, kemo- és sugárterápiára. 2013 tavaszán még leült a kispadra, és elsöprő fölénnyel (100 pont, 115 rúgott gól) lett bajnok a Barcával. Tavaly a Marca és az El Mundo Deportivo is őt választotta az Év edzőjévé. Álompályafutás lehetett volna az övé. Lehetett, volna.

Nyáron ugyanis kiderült: képtelen folytatni a munkát. Szeretett klubjától nyílt levélben búcsúzott el: „A kezelések, amelyek most következnek, az orvosok szerint nem teszik lehetővé, hogy százszázalékosan ellássam az edzői teendőket. De örökké hálás leszek azért a jóért, amit tőletek kaptam. Köszönet mindenkinek.”

Halálhíre megrendítette a futballvilágot. Spanyolországban egyperces gyászszünettel kezdődtek a meccsek, a barcelonai Camp Nouban pedig – ahol félárbocra eresztették a zászlókat – hétvégén több mint ötvenezren rótták le kegyeletüket Vilanova emléke előtt.

Meghalt egy szimpatikus, szerény mosolyú futballtréner.

Másnapra már ez is csak egy cím volt a többi között. Odébb sodorta a végeláthatatlanul hömpölygő hírfolyam, s odébb sodródtunk mi is, akár a holdkórosok. Ebben nagy gyakorlatunk van: úgy tenni, mintha bennünket nem érintene a halál. Mintha ezernyi teendőnk azt jelentené, hogy halhatatlanok vagyunk.

Ezért szól ez a jegyzet Vilanováról. Hogy legalább erre az öt percre lassítsunk, s próbáljuk meg tudatosítani: nem a „külső javak” a legfontosabbak, nem a karrier és nem a jelzálogkölcsön. Hogy is tanítják a sztoikusok? Egy végtelen univerzumban van egy kis bolygó, s ennek a kis bolygónak a még apróbb országaiban élünk mi, emberek, alig látható, parányi pontokként, és rohangálunk csip-csup ügyeink után.

Pedig elég lenne csak perspektívát váltanunk.