Mesterséges méltatás

És itt az irodalom mint halmozottan veszélyeztetett művészeti ág. Talán ez az, amit a legtöbb művészember kipróbált a ChatGPT-vel való ismerkedés első napjaiban: mesét, verset, elbeszélést írattak a mesterséges intelligenciával, értekezést egy adott témában, szócikket vagy akár összehasonlító elemzést. A diákok iskolai fogalmazásokra buzdították a chatbotot – jelentős sikerrel. De én most egy Nobel-díjas író által elkövetett „diákcsínnyel” szeretnék foglalkozni.

A kínai Mo Jen (Mo Yan) 2012- ben kapta meg a Svéd Akadémia elismerését, egy sajátos műfaj, a „hallucinatorikus realizmus” révén ötvözi a meséket, a történelmet és a jelent. Az indoklás szerint egy olyan világot teremtett fantázia és valóság, a történelmi és társadalmi síkok keverékéből, amely komplexitásában Gabriel García Márquez és William Faulkner munkáira emlékeztet. Jelenleg 68 éves, eredeti neve Kuan Mo-je (a Mo Jen azt jelenti: Ne szólj).

Nos, ez az író felkérést kapott, hogy egy irodalmi díjátadón méltassa egyik kollégája, bizonyos Yu Hua munkásságát. Valószínűleg kifutott az időből, későn kezdett el foglalkozni a dologgal, és hát a kapkodás sosem tesz jót az alkotásnak. Szóval a határidő vészesen közeledett, és emberünk úgy oldotta meg a helyzetet, hogy a mesterséges intelligenciával íratott egy ezerszavas laudációt jeles kollégájáról, a lehető legékesebb stílusban.

„Az a személy, aki ezt a díjat megkapja, valóban fi gyelemre méltó művész, egyben személyes jó barátom is. Egy nem mindennapi alkotó, úgyhogy ez a beszéd sem lehet átlagos. Napokon át szenvedtem vele, de nem jutott eszembe semmi különleges, ezért megkértem egy doktorandusz hallgatót, segítsen nekem a ChatGPT használatában” – kezdte mondandóját Mo Jen, és a nézőtér felmorajlott – hallani lehet a neten terjedő videófelvételen. Mondhatnánk, hogy a vicc rosszul sült el, mert nem nevetett senki, de ez a reakció inkább optimizmusra ad okot. Mert Mo Jen nyilván azt a kérdést kívánta feszegetni, hogy vajon egy olyan világ felé haladunk-e, ahol a technológia a kreativitás helyébe lép, vagy csupán megkönnyíti és felgyorsítja a művek születését? Vajon az önleleplezés nélkül feltűnt volna valakinek, hogy „mesterséges” szöveget hall? Főként, ha az egy irodalmi Nobel-díjas szájából hangzik el...

Így viszont a teremben ülők eleve tudták, mit hallanak, és ezen információ birtokában voltak kénytelenek konstatálni, hogy a szöveg tökéletes.

Ez a hír érdekes módon csak pár kisebb sajtóorgánumban jelent meg. A többiek talán nem akartak tippeket adni azoknak, akik épp méltató beszédet, ünnepi felszólalást fogalmaznak. De az is lehet, hogy egyszerűen nem tartották eléggé fontosnak azt, ami történt …