Mese az elátkozott pénzről

Volt egy röpke lehetőségünk arra, hogy aránylag normális áron egy nagyobb lakást tudjunk venni. Gyors telefonálgatás után, hogy mit tudunk és hogyan, egyenes irányt vettünk a bankba. Közölték velünk, hogy mivel a feleségem eddig Magyarországon dolgozott, az ő fizetését nem vehetik alapul. A forint nem számít. Visszakérdeztem, hogy mi a helyzet a cseh koronával és a złotyval ilyen esetben, s a hölgy ugyanazt a választ adta: „Euróban érkezzen a számlára!” Magyarországon alapvetően nagyon kevés az olyan munkahely, ahol külföldre hajlandók utalni, hát még euróban (tapasztalat: „Nem tudunk külföldre utalni, kell magyar bankszámla, és magyar telefonszám is jó lenne, mert nem tudjuk majd hívni.”). A lakásvásárlási kísérletünket a bankunk nem tudta hitellel támogatni, alig kaptunk volna valamit, a Magyarországon ledolgozott majd három évet kidobhatjuk a kukába.

Egy másik intézményhez fordultunk, ahol egy kicsit komolyabb számításokat végeztek. Természetesen itt is az orrunkra kötötték, hogy a forint az nem ér semmit, viszont bármi más lehet. Tehát lehet az font, złoty, cseh korona, még monopolys játékpénz is, azt is be tudják számítani, de a forint nem elismert. A hölgy így egy fizetésből számolta ki a hitelkérelmünket. Szépen elmondta, hogy a házasság sem előny, ugyanis a férj/feleség tehernek minősül a számításban. Végül arra jutottunk, hogy amit én egy „baráti” fizetésnek gondoltam, az édeskevés ez esetben. Itt cseng a fülemben, ahogy mondta, hogy szegények vagyunk ehhez, nem marad annyi tartalék, amennyit elvár az intézmény. Javasolta, hogy kaparjuk össze, amit tudunk, vegyenek fel a szülők hiteleket, 4-5 ember már biztos össze tudja hozni, meg kell tudni oldani, ahogy mások is megoldják. (Hát mi pont nem azok vagyunk, akik leterhelik a szüleiket 10-20 ezer eurós hitelekkel…) Irreálisan magas kamatok, elvárások és „szegénység”. Mi elmondhatjuk magunkról, hogy nem egy „véletlen gyermek” és „kényszerhelyzet” miatt házasodtunk össze, hanem szerelemből, azonban tényleg eltanakodtunk rajta, hogy ez tényleg semmit nem ér a kezdeteknél.

Egymásnak dőlve ültünk az ágy szélén, s néhány beszélgetést követően elengedtük a lakást. Reménytelen.. Többször csalódtunk már az elmúlt években. A legutóbbi „start” lakáskérelmünket azért nem adhattuk be a város felé, mert utoljára 1,5 éve utasítottak el minket azzal, hogy túl sokat keresünk havonta (két magyarországi tanári fizetés akkoriban…), és nem vagyunk rá jogosultak (nem pályázhattak az elmúlt 3 évben elutasítottak). A fiataloknak szóló start lakások esetében több volt a havi bevétel, mint amennyi lehetett volna, a hitel esetében pedig szegények vagyunk, mint a templom egerei... Most akkor hogy is van ez?

A valóság az, hogy bármilyen kormány is jön, ha ezen nem változtat, az utánunk felnövő generáció kivándorol, elöregszik az országunk, és valószínűleg csődbe megyünk. Egyszerűen lehetetlen előre lépni. Máshol sem könnyebb, az igaz, csak nem mindegy, hogy a Duna partján merengünk-e az élet kérdésein, vagy épp felszolgálunk az Adria mellett… Tudjuk, hogy nem vagyunk szegények, hisz itt vagyunk egymásnak, és a család is összetartó, de ez néha kevésnek bizonyul az ilyen helyzetekben.