Mazsolázgató britek

Az uniós munkavállalók nem Nagy-Britanniában élő gyermekei után járó családi pótlékot annak az országnak a kereseti viszonyaihoz idomítják (magyarán csökkentik), ahol a gyerekek élnek. A már a szigetországban dolgozókra az új intézkedés 2020. január 1-től vonatkozna. A megállapodás értelmében a britek kimaradnak az EUintegráció törvényileg kötelező folyamatából, s London végleg távol marad az euróövezettől, a brit font pedig egyenrangúvá válik az euróval. Ám e kínkeserves kompromisszumok sem tesznek pontot az ügy végére, csak a június 23-ra meghirdetett népszavazáson derül ki, hogy a britek elégedettek-e, vagy mégis kilépnek. Az Európai Unió nem étlap, hogy a tagok kimazsolázzák róla az uniós jogrend számukra kedvező részeit, a kevésbé vonzókat pedig unottan félretolják. London most mégis „torkoskodhatott”, belpolitikai okokból kivételekhez jut. Mert ne felejtsük, ez a több hónapja húzódó alkudozás azért köti le az Európai Bizottság kapacitásait, mert az unióból való kilépésért küzdő Egyesült Királyság Függetlenségi Pártja (UKIP) túl jól szerepelt a tavalyi választásokon. A David Cameron vezette konzervatívok a könnyítésekkel szeretnék kifogni a szelet a UKIP vitorlájából. De ha London különleges bánásmódban részesül, az nem teremt precedenst mások számára? A nem túl jó formában levő államok szívesen lefaragnák a külföldiek szociális juttatásait – máris kiderült, a britek nyomán a családi pótlék mérséklését az összes tagállam alkalmazhatja (ez nem érinti a naponta külföldre ingázókat). S mi lesz, ha júniusban a britek a kilépésre szavaznak, ám az unióbarát skótok Brüsszel mellett voksolnak? Akkor Nagy-Britannia kettészakad? Ez nem sci-fi, 2014 őszén a skótok nem túl meggyőző többsége mondott igent az angolokkal kötött házasság folytatására. Az uniós alapszerződés ominózus mondata, miszerint az EU célja a tagállamok „egyre szorosabb uniója”, péntektől nem vonatkozik Nagy-Britanniára. Ez is precedens lehet, hiszen az egyre inkább hiú pávákra hasonlító közép-európai politikusok legszívesebben a pokolra kívánnák Brüsszel ellenőrzését és a szabályokat, csakis az onnan érkező milliárdok, a pénzcsap nyitva tartása érdekli őket.  Egyébként a brit hozzáállás is érthető, a szigetország ugyanis mindig csak fél lábbal volt bent az európai közösségben. Az 1960-as években Charles de Gaulle francia elnök önös érdekből, a francia agrárdotációkat féltve kétszer is visszadobta London jelentkezését az EU elődjébe, az Európai Gazdasági Közösségbe. Nagy-Britannia végül de Gaulle halála után, 1973-ban beléphetett a klubba, ám olyan áron, hogy francia nyomásra le kellett mondania a halban gazdag tengeri halászterületek kizárólagos használatáról. Ennek ellenére a britek 1975 júniusában a közösségi tagság fenntartása mellett döntöttek. Majd jött Margaret Thatcher, aki retiküljével addig verte az asztalt, és addig hajtogatta, hogy „adjátok vissza a pénzemet”, míg végül mérsékelték a brit befizetés nagyságát a közös brüsszeli kasszába. Talán mondani se kell, a máig nagy terhet jelentő francia agrárpolitikára ment a britek pénze... A lényeg, hogy míg Nagy-Britannia egy pompás szabadkereskedelmi övezetet lát az EU-ban és a brit „fényes elszigeteltség” örökségeként ódzkodik a túlzott politikai integrációtól, addig a második világháborúból megalázottan kikerülő, egy időre szinte súlytalanná váló Franciaország az unió vezetésében vélte felfedezni új szerepét – egyben kiaknázva a vezető pozícióból eredő előnyöket. A kompromisszum a London és Párizs közötti szemléletbeli különbségek újabb megállója.  Remélhetőleg nem végállomása.