Mandzukic, avagy a mi kutyánk kölyke

Mario Mandzukic 88-szoros horvát válogatott labdarúgó 1986-ban született Slavonski Brodban, a Juventus játékosa vasárnap világbajnoki döntőre készül. Rudolf Gergely 28-szoros magyar válogatott labdarúgó 1985-ben született Nyíregyházán, csütörtökön jelentette be visszavonulását, utolsó fél idényét az NBI-ből kieső Balmazújvárosban töltötte.

Két támadó, két karrier, két szomszédos ország focistaelitjéből, egy régió, két út – nézzük a tanulságos részleteket, ahol a mi kutyánk kölyke van elásva.

Mandzukic tízéves koráig a Ditzingen nevű német kiscsapatban töltött négy évet, aztán hazatért Slavonski Brodba, a Marsoniában játszott (ma horvát harmadosztály, keleti csoport), 19 éves korától az NK Zágráb, 21 évesen a Dinamo játékosa. Rudolf 17 éves koráig focizott Nyíregyházán, ahonnan a Nancy akadémiájára került, hogy 20 évesen a francia csapat játékosa legyen, s még két évet maradt. Mandzukic 24 éves, amikor a horvát csúcsklubtól külföldre szerződik, a Wolfsburgba, s innentől a karrier egyenletesen halad: következik a Bayern München, majd az Atlético Madrid, s 29 évesen a Juve. Csapataiban folyamatosan szerepel, s rúgja megbízhatóan a gólokat, ráadásul a világ egyik legjobb védekező csatáraként híresül el.

Mi történik eközben a vele majdnem egykorú Rudolffal? Nos, ő 22 évesen tér először haza, Debrecenbe szerződve, onnan 3 év és 26 gól után a Genoába szerződik, ahol már alig játszik, kölcsönben sem a Bariban, sem a Panathinaikoszban. Újabb sikerületlen külföldi kalandjai után 27 évesen megint itthon, Diósgyőrben, ahol 1 gólt lő egy év alatt, innentől ki sem mozdul a magyar komfortzónából: Győr, Vidi, Nyíregyháza, Balmaz, majd visszavonulás.

Ha hihetünk Orbán Viktornak, mindkét játékos egy tradíció neveltje.

Ezek a karrierek azonban nem párhuzamosak, hanem erősen széttartó utak, melyek a végtelenben találkoznak. Mandzukic Rudolf visszavonulásának napján világbajnoki elődöntőt vívott Angliával, ahol a hosszabbításban a vele ütköző Pickford kapus így szólt rá: „állj már fel te kib...tt köcsög!” – ő pedig felállt és döntőbe lőtte a horvátokat. Rudolf eközben nyilatkozott, ilyeneket: „A pályafutásom kapcsán abszolút nincs hiányérzetem, elégedett vagyok a karrieremmel. Talán ha lett volna egy olyan menedzserem, aki nemcsak a saját érdekeit nézi, hanem az enyémet is, lehetett volna benne egy kicsivel több... játszottam neves futballisták oldalán és ellen is, voltak klubsikereim, a válogatottban is akadt jó időszakom. Lehet utánam csinálni! A vállalkozásomra akarok koncentrálni... szeretnék fociakadémiát is létrehozni... rengeteg tapasztalatot szereztem külföldön, amelyet kötelességem lesz átadni annak reményében, hogy a magyar futball fejlődjön.”

Kulcsmondatok, de vonatkoztassunk el Rudolftól. Egy átlagos horvát labdarúgó otthon elfocizgatva egy élvonalbeli csapatban aligha vehet évente mondjuk két budapesti lakást befektetésként. Neki létfontosságú a külföldi karrier egy erősebb futballkultúrában, van tehát veszélyérzete és ambíciója, versenynyomás van rajta. Egy átlagos magyar focistát hamar hazavonz a pénzmágnes, a könnyű körülmények, a biztonságos állóvíz, jó kereseti lehetőségek, amelyekkel megalapozhatja az életét. Nem véletlen, hogy az utolsó nyugaton helytállt generáció, a 2016-os Eb-csapat veteránjai még kénytelenek voltak légiósként megmaradni: akkoriban itthon csak kutyavacsorája volt mai mértékkel mérve. Mindez nem a játékosok hibája, ők a rendszerhez igazodnak. A könnyű pénz világa és szisztémája viszont könnyű alkatokat is nevel és termel ki idővel. Hát ez a különbség a kutya kölykei között.