Londoni banánhéj

Valahogy a hétvége alatt viszont éppen a brexitügyi miniszter, David Davis és a külülgyminiszter, Boris Johnson meggondolta magát és bedobta a törülközőt. Igaz, hogy London a legutóbbi parlamenti választás óta a permanens kormányválság állapotában van. Óriási viták folynak a parlamentben, és amitől még kockázatosabb az egész Theresa May miniszterelnök számára, hogy leginkább a saját konzervatív képviselői között zajlik éles szóváltás. A hard-brexit párti toryk és a köztes megoldást keresők a népszavazás óta nem bírnak megegyezni. Ezt először May egy előrehozott parlamenti választással szerette volna rendezni, hogy sajátjaiból – az alkuképes brexitpártiakból – több legyen, de olyannyira nem sikerült, hogy éppen a radikális északír pártot is be kellett vennie a kormánykoalícióba. Az pedig nem sokra rá derült ki, hogy bizony éppen az ír–északír határ lett az egyik legkritikusabb látványos kérdés a kilépési tárgyalások során, hiszen Dublin, Belfast és London álláspontjai itt gyakorlatilag összeegyeztethetetlenek.

A mostani válság így igazából csak egy újabb tünete a brit iszapbirkózásnak, amelynek bárki legyen is a belpolitikai győztese, külpolitikai és gazdasági értelemben stratégiai öngyilkosságot jelent. Az Egyesült Királyság az elmúlt évtizedekben minden kritikája ellenére igenis sokat profitált az uniós tagságból, nem véletlen, hogy kőkemény ipari lobbi támogatta a bentmaradás párti tábort. A gond, hogy bár látszik már a sok repedés és gyülekező gazdasági fellegek, egyelőre a választópolgárok nem érzik még közvetlenül a bőrükön a fenyegetést, hogy milyen árat fognak fizetni a kilépésért. Megfordítani sem lehetetlen, csakhogy Európa és Brüsszel ezt aligha hagyhatná, hiszen nem lehet ilyen precedenst teremteni, ezzel később bármelyik másik tagállam is zsarolhatná, fenyegethetné az uniót és tagállamtársait. Így aztán a britek most kénytelenek a legkisebb kár mellett a saját maguk által kijelölt járatlan ösvényen végigmenni, és igazából sem London, sem Brüsszel nem tudja elképzelni, ez hova vezet. A brit politikai elit ebben a helyzetben küzd a rövid távú parlamenti erőviszonyokból adódó érdekekkel és a saját globális pozíciójának tartásával, a kettő viszont időnként látványosan nem kompatibilis egymással. Ennek láttuk a hét elején egy újabb tünetét.