Locsolóvárás

A hatalmas evés-ivással egybekötött semmittevéssel pedig azt az illúziót erősítjük magunkban, hogy most nagyot ünnepelünk. A pozsonyi üzletközpontokban mozdulni se lehetett a napokban. Ha idén is a tavalyihoz hasonló fogyasztást regisztrál a hivatalos statisztika, akkor húsvét előtt adják el a kereskedők az éves sonkamennyiség negyedét. Hogy csokitojásból mennyi fogy, arról tudtommal nincs külön statisztika, pedig pont az érdekelne. A csokiszobrocskákat ugyanis a locsolóknak vásárolják a lányok, asszonyok. A locsolkodás eredetéről megoszlanak a vélemények. Egyesek szerint a Jézus sírját őrző katonák víz locsolásával igyekeztek távol tartani az asszonyokat. Egy másik verzió a víz tisztító erejére vezeti vissza a tavaszi locsolkodást. Érdekes módon ez a szokás leginkább Közép-Európában terjedt el. Hogy mennyire tartja magát manapság, nehéz megmondani. Tavaly mindenesetre nem bolydult fel a főváros legnagyobb lakótelepe húsvét hétfőn, nem zajongtak izgatottan a locsolkodni induló, kiöltöztetett fiúcskák. És még csak az időjárás számlájára sem lehetett írni ezt, hiszen gyönyörűen sütött a nap . Az erkélyen nézelődve úgy tűnt, más hagyományokhoz hasonlóan ez az egyházi ünnephez tartozó tradíció is kezd kikopni. Persze mondhatják erre, hogy faluhelyen a hagyományok inkább megmaradnak, de ez cseppet sem vigasztal. Hiszen az embereknek, éljenek bárhol, szükségük van arra a felemelő érzésre, amely épp a hagyományok, a rítusok, az őseikhez való lelki kapcsolódás által tölti el a szívüket egy-egy ünnepen. Azt pedig már nincs is kedvem hosszan elemezni, hogy az elázás szó hallatán miért nem a vizes dézsák alatt sikoltozó „rozmaringokra” gondolunk, hanem a hétfőn este hazafelé tántorgó férfiakra...