Levél Kabulból

Arra kértél írjak életünkről a tálib rezsim alatt, és remélem, hogy levelem segít titeket abban, hogy megértsétek egy művelt afgán nő érzéseit, akinek most egy burka alatt kell élnie. Bár Marri nem a valódi nevem, kérlek ezt használd, mert amit teszünk az nagyon veszélyes - írta egy 30 éves kabuli nő Chistina Lambnak, a The Sunday Telegraph című brit lap pakisztáni tudósítójának Afganisztánból egy múlt héten kicsempészett levelében.

Ezen a héten hallottam, ahogy a bombák a repülőtérre és a katonai parancsnokságra hullottak néhány mérföldre tőlünk, és bár félünk a lakásunkat megrázkódtató robbanásoktól, hisszük, hogy nem sebesítenek meg bennünket. Kimegyünk az utcára, nézzük az égen a villanásokat és azért imádkozunk, hogy ez szenvedésünk végét jelentse majd.

Egy háromszobás lakásban élek Kabul külterületén. Középiskolát végeztem, beszélem a dari, a pastu és az angol nyelvet, mivel apám diplomata volt, anyám angol tanár, aki Indiában végezte az egyetemet. Most burkában lát a világ minket, mint fura bogarakat, akik fejüket leszegve a porban ugrálnak, de nem mindig volt így. Emlékszem, az orosz megszállás előtt, amikor még fiatal voltam - de még az oroszok idején is - iskolába jártam. Az asszonyok dolgoztak mint professzorok, orvosok, közalkalmazottak a kormányban. Jártunk piknikekre, partikra, farmert hordtunk és rövid szoknyát, és arra gondoltam, hogy anyámhoz hasonlóan egyetemre megyek, dolgozni fogok a megélhetésemért.

Tudom, hogy a falvakban a háború elpusztította az iskolákat, mi itt Kabulban azonban szerencsések voltunk. Csak akkor zárták be az iskolákat, egyetemeket, amikor bejöttek a tálibok. Házunkban, a burkák mögött elrejtve ott van édesanyán piros koktélruhája, amit még abban az időben hordott, amikor a király volt hatalmon és apám a külügyminisztériumban dolgozott. Néha magam elé emelem és elképzelem, hogy táncolok, de az egy elveszett világ. Most olyan ruhát kell hordanunk, ami teljesen elfed minket, és nem viselhetünk magas sarkú cipőt. Számos barátomat megverték, mert a tálibok meghallották cipősarkuk kopogását a kövezeten.

Azt gondolhatjátok, hogy az asszonyok nem csinálnak semmit, de barátaimmal az afgán nők jogaiért harcolunk, titokban dolgozunk az afgán nőszövetség számára, megpróbáljuk oktatni az asszonyokat és a fiatal lányokat. Sokat nem tehetünk, de például kenyeret sütünk és szétosztjuk az emberek között. Vannak kisebb lázadásaink is. Lehet, hogy nem tudod, de mi nem sminkelhetjük magunkat a burka alatt, nekem azonban van egy piros rúzsom.

Van két fivérem és két lánytestvérem. Jelenleg idősebb fiútestvéreim dolgoznak, mi nők egész nap itthon vagyunk. Tanulunk és próbáljuk tanítani szomszédainkat például angolra, ez azonban nehéz, mert félünk, hogy valaki feljelent minket, és mert nem jutunk angol könyvekhez. Az élet siralmas. Nincs semmilyen jogunk, számtalanszor kértük a világ más országait, hogy segítsenek, de csendben maradtak.

Ezek után most jó, hogy a világ Afganisztán felé fordult. Legszívesebben kinevetném most a világot, mert az Amerika elleni támadások előtt a civilizált és haladó világ országaiban senki nem tudott problémáinkról, most azonban egész idő alatt a BBC rólunk beszél.

Elképzelni sem tudod, miként él egy művelt afgán lány, milyen borzasztó, ha kimegyünk a piacra: a tálibok, különösen a pakisztáni tálibok sokat sértegetnek minket. Azt mondják: Szégyelljétek magatokat kabuli lányuk, amiért kijöttök az utcákra!, vagy még ennél is csúnyábbakat. Képzeld el, Afganisztán a hazám, és egy pakisztáni tálib beszél így velem.

Kérdezheted, miért nem mentem férjhez. Ebben a helyzetben nehéz szerelmet találni. Nagyon fáradtak vagyunk, ha tükörbe nézek, látom az arcomat, amely nem emlékeztet a háború előtti időkére, és nem akarok gyermeket szülni egy félelemmel teli városba. Nincsenek iskoláink, az oktatás ajtaja zárva van mindenki, különösen a nők előtt. Nem festhetünk, nem hallgathatunk zenét. A tálibok tankjai az összes tévéállomást lerombolták. Megkérdeztük a világot, mi nem vagyunk emberi lények? Nem érdemeljük meg, hogy békében éljünk? Nem lehetnek ugyanolyan jogaink, mint más országokban?

Számtalan ember elhagyta az országot, családom itt maradt, és imádkozunk a változásért. A piac még működik - minket kabuliakat kemény fából faragtak -, van áru a piacon, de azért feltöltöttük készleteinket, ha kifogyna az élelmiszer. Benzin már nincs.

A tálibok azt mondják háború folyik Afganisztán ellen. Néhány barátunk szerint támogatni kellene a tálibokat a külvilággal szemben, de miért támogassuk azokat, akik bezárnak bennünket? Titokban a BBC-t hallgatjuk, és abban reménykedünk, hogy George Bush és Tony Blair valóban azt gondolja, amit mond. Remélem, nem csak jönnek, bombáznak és utána elfelejtenek minket. Lehet, hogy amikor a CNN-en a bombákat látod, gondolsz rám, és tudod, hogy mi itt valódi, érző emberek vagyunk - például egy lány, aki szeretne rúzst használni, táncolni - és nem pedig csak szakállas, fegyveres férfiak.

Nem tudom, miről akarod, hogy írjak. Ha írni kezdek, szemem megtelik könnyel, mert a tálibok hét éve alatt senki nem kért arra, hogy életünkről írjak. Megpróbállak elképzelni téged és családodat. Vajon vezetsz-e autót, jársz-e barátaiddal moziba, színházba, éttermekbe és táncolsz-e a partikon? Játszol-e hangszeren, úszol tavakban? Egy napon szeretnélek látni és megmutatni neked egy gyönyörű helyet hegyekkel és patakokkal teli hazámban, de nem most, amikor valamennyiünknek rejtőzködnie kell. Lehetséges azonban, hogy a mi világunk mindig is túlságosan távoli lesz egymástól...

Marri