Legyen Szlovákia mindannyiunk barátságosabb otthona

Az ahhoz kapcsolódó közbeszédben, hogy a népszámlálás során egynél több nemzetiséget is magáénak vallhat valaki, leginkább az Egyszerű Emberek és Független Személyiségek (OĽaNO) képviselőjének, Gyimesi Györgynek a szavai a legfeltűnőbbek, melyek szerint a „szlovák többség ismét lehengerelte a magyarokat”. Az effajta állítás mögött az az elképzelés rejlik, hogy a nemzet, az etnikum, a nemzetiség monolit tömböt képez, amelyet valamiféle egységesítő eszme köt össze, miközben egy másik nemzeti közösséggel áll szemtől szemben. S ez különösen így van, ha az egyik vagy a másik etnikum az adott körülmények között kisebbségi helyzetben van. Csakhogy ilyen monolitikus „többség” a valóságban se „szlovák”, se „magyar” kiadásban nem létezik.

Ennek a lehetőségnek a megszüntetésével Zuzana Čaputová elnök asszonyon, Mária Patakyová ombudsmanon, a Szabadság és Szolidaritás (SaS) és az Emberekért (Za ľudí) képviselőin kívül az OĽaNO-t képviselő kulturális minszter, Natália Milanová sem értett egyet – az utóbbi méltányolta, hogy végül a szakemberek véleménye jutott érvényre: „Ez a lehetőség az EU több országában létezik, és összhangban áll a Nemzeti Kisebbségek Védelmét Szolgáló Keretegyezmény ajánlásaival, a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájával és a diszkrimináció megszüntetését célzó ENSZ-egyezménnyel” – szögezte le. S egy tárgyilagos érvet is hozzátett: egy másik nemzetiség feltüntetésének lehetősége „segít feltérképezni, hogy a kisebbségek terén milyen a valós helyzet Szlovákiában, s jobban megállapítható a kultúrájuknak juttatandó támogatás”. Összehasonlításképpen említsük meg, hogy a 2021. évi csehországi népszámlálásnál két anyanyelvet és két nemzetiséget lehet megadni.

Annak a levélnek az érvelésével, amelyet Gyimesi képviselő az Összefogás elnökével, Mózes Szabolccsal együtt Igor Matovič miniszterelnökhöz intézett – s mely szerint a magyar kisebbség nyelvi jogai emiatt „jogilag bizonytalanokká válnak, s a kétnyelvűség kibővítése helyett végül a már kivívott jogokat is elveszíthetjük”, s ezért a statisztikai hivatalnak vissza kellene térnie az egy nemzetiségű modellhez –, a Bukovszky László kisebbségi kormánybiztos által irányított Nemzeti Kisebbségek és Etnikai Csoportok Bizottságának legtöbb tagja sem értett egyet. Hasonlóképpen a roma közösségek kormánybiztosa, Andrea Bučková is azért emelt szót, hogy mindenki szabadon dönthessen a nemzetiségéről. „Örülök, hogy olyan országban élek, amely ezt megengedi nekünk.”
Gyimesi állítása szerint az egységes magyar „nemzeti frontba” a roma közösségek volt kormánybiztosa, Ravasz Ábel által szervezett petíció magyar aláírói sem illettek bele, akik vállalni akarták a vegyes identitást. A népszámláláskor azt tanúsították volna, hogy léteznek emberek, akikhez mindkét etnicitás, nyelv, kultúra közel áll, akik összefogást éreznek mindkettő iránt, kis „ö”-vel, s nem a nagybetűs Összefogással, amelynek elnökével Gyimesi a levelet elküldte.

„Ha azt deklarálják, hogy csak a tiszta és jó magyarokra van szükségük, akkor tudatosítaniuk kellene, hogy Szlovákiában a magyarokon kívül más kisebbségek is élnek” – húzta alá a petíció egyik aláírója, a tanár Štefan Vavrek, a Most-Híd egykori parlamenti képviselője. A magyar nyelvi környezetben élő romák közösségének tagjaként fogalmazta meg a kérdését: „Némelyek számára ezután csak amiatt nem leszünk elég jó magyarok, mert nem úgy viseljük a magyarságunkat, mint egy tetoválást a mellkason vagy díszítést a szájmaszkon? Alkalmunk van két nemzetiség választására, s pont ez ad lehetőséget arra, hogy magyarok és romák is legyünk.”

Több mint harminc éven át eleget hallottunk a „jó” és a „színtiszta” szlovákokról – akár annak kapcsán, hogy a többieknek, a „rosszaknak” szemükre vetették a hazafiasság hiányát, mert nem értettek egyet a közös állam kettéosztásával, mert szembeszálltak Vladimír Mečiarral vagy mert „térden csúsztak Brüsszelbe”. A szlovákiai magyar közösségben is jelen volt, s a legutóbbi évtizedben még markánsabban elterjedt, hogy tagjait két kategóriába sorolják.

A Kalligram Könyvkiadó vezetője és a Független Magyar Kezdeményezés egyik alapítója, Szigeti László már 2013-ban úgy írt a magyarokat „jókra” és „rosszakra” felosztó ideológiáról mint nemzeti radikalizmusról, a nemzettudat fetisizálásáról, a politika és az emberi élet pluralitásának ösztönös tagadásáról: „Monolitikus, nyomásgyakorló pszichózis van kialakulóban, amely az alternatív lehetőségeket elutasítja. A törzsi egoizmusba kódolt egyéni önzés jelenik meg általa. Hogyha a szlovák neonácikról van szó, akkor határozottan nemet mondunk, a magyarokra viszont rábólintunk? A szlovák nacionalistákkal soha, a magyarokkal pedig kéz a kézben? A szlovák nacionalizmus mérföldekről bűzlik számunkra, a magyart nem érezzük?”

Az effajta gondolkodásmód bőségesen merített az Orbán Viktor által vezérelt Magyarországból. Amikor 2016 decemberében Andrej Kiska elnököt kísértem budapesti látogatásakor, a magyar parlament elnökével, Kövér Lászlóval lebonyolított találkozón azt a lakonikus állásfoglalást hallottuk tőle, hogy a Most-Híd pártot nem tekintik a szlovákiai magyar kisebbség reprezentánsának.

Ugyan nem fogalmazott olyan nyersen, mint ahogyan a szlovák médiák szerint ugyanazon a napon az említett párt akkori képviselőnője, Pfundtner Edit fejezte ki magát, amikor közösségi oldalán azt írta, hogy a magyar parlament elnöke romániai látogatása alkalmával ismételten bírálta a magyarok szlovákiai parlamenti képviseletét, „közvetve magyarul jól beszélő szlovák politikusoknak, és »a magyar nemzet árulóinak« nevezett bennünket”, de világosan értésre adta, hogy számára kik az igazi magyarok és kik nem azok.

Gyimesinek a magyarok egységes táborát jelentő, a szlovákok által „megint lehengerelt” kategóriája történeti szempontból nem állja meg a helyét. Az 1989. novemberi forradalom utáni első, lázas hetekben a magyar kisebbség politikailag differenciálódott. Olyan liberális orientációjú magyarok jelentek meg a közélet terében, akik a Független Magyar Kezdeményezésben tömörültek, amely a Nyilvánosság az Erőszak Ellen (Verejnosť proti násiliu, VPN) partnere lett. Az előző nemzedéktől eltérően, amely tapasztalatai révén az 1968-as év reformkísérleteihez kapcsolódott, s melynek élvonalbeli képviselői többnyire az Együttéléshez csatlakoztak, a fiatalabb nemzedék művelt, tájékozott tagjai már a nyolcvanas években különböző ellenzéki csoportosulásokban tevékenykedtek.

Az első naptól kezdve rendelkeztek a demokratikus állam és a polgári társadalom világosan megfogalmazott programjával. Nemcsak a nemzetiségi jogokért szálltak síkra, hanem abból a meggyőződésből indultak ki, hogy a nemzeti kisebbségek problémáira csakis a demokrácia feltételei között lehet megoldást találni.

A kezdetben meglévő kölcsönös bizalom és az együttműködés az 1989–1992 közötti években lefektette egy olyan partnerség folytatásának az alapjait, amely az alkotmányos hazafiság talaján túllépett az etnikai különbségeken, és ez pozitív módon „működött” a „’89 novemberének reparációját” jelentő időszakban, az 1998 szeptemberében lezajlott választáson, amelyen Mečiar pártja, a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom (HZDS) és a személyéhez kötődő politikai koncepció vereséget szenvedett.

A magyar politikusok később összekapcsolódtak és szétváltak. Iveta Radičová kormányzásának idején, 2011-ben a Most-Híd párt alelnöke s egyúttal a kormánynak az emberi jogok és nemzetiségi kisebbségek területét felügyelő alelnöke, Rudolf Chmel több ambiciózus változást készített elő. A nyelvtörvény módosítása egyaránt figyelembe vette a többnyelvű régiók sajátosságait és a térségükben használt nyelvek egyenjogúságát. A fentieken túlmenően egy szlovák–magyar megbékélési alap létrehozását is fontolóra vette. A komplexebb program azonban nem jutott érvényre.

És alig tíz év elteltével a magyar pártok az ismételt próbálkozások és egy memorandum aláírása ellenére sem tudtak megállapodni, illetve bejutni a parlamentbe, ami nemcsak a magyarok, hanem a szlovákok és a többiek kára is, voltaképpen az egész országé.

Ebből, persze, nem következik, hogy minden rendben van. A szlovák közvélemény javarészt úgy ítéli meg, hogy a magyar kisebbségnek nálunk minden joga megvan, mi több, jogai talán meg is haladják a sztenderdet, számos szlovákiai magyar másképp látja ezt. Nincs olyan érzésük, hogy napjainkban olyan víziót vetítenének a szemük elé, amely Szlovákia valamennyi, egymással egyenrangú lakosának politikai közösségét jelentené. Egy olyan ország vízióját, amely gazdagításként s nem teherként tekint a kisebbségekre; s amely magában foglalná a kisebbségek szükségleteire érzékeny közigazgatás vízióját is. Egy érett és öntudatos társadalom vízióját, amely függetlenül az állampolgárok világnézeti, vallási és nemzetiségi identitásától, természetes módon integrál és összefog valamennyi polgárt. Tehát a barátságos otthon vízióját.

Épp a kettős nemzetiség lehetősége kapcsolódik össze erőltetettség nélkül az otthonosság érzésével, a vággyal, hogy tartozzunk valahova, legyen hátországunk, érezzük magunkat biztonságban, legyen perspektívánk. És szabadon megérthessük egymást.

Martin Bútora
G. Kovács László fordítása