Legyen idő a fájdalomra

Nem tudhatják, mert ha minden problémás embert, minden magába zárkózó, frusztrációit, gátlásait erőszakkal megoldó vagy depresszióba hajló embert elkülönítenénk, akkor a társadalom jó nagy részét különíthetnénk el - önmagától. Senki nem tudja előre megmondani, melyik veszélyeztetett ember nem bírja tovább cérnával, ezért ez az út járhatatlan. A szabadság ára a magány, mondta egy okos alkotó ember, de azt már nem mondta el, hogy a gátlás, a frusztráció, a kudarcok halmozása, a sikertelenség következménye is a magány, s a kettőt nem könnyű megkülönböztetni. A sikerorientált társadalomban a kudarc tragédia, állítják az okosok, pedig nem így van, a sikerorientált társadalomban a kudarcot mi éljük meg tragédiaként, egészségesebb népcsoportok, nemzetek a kudarcot iskolának tekintik. A kudarc, a vele járó kisebb életszínvonal kirekesztő tényezővé képes válni tájainkon, iskolás kortól azt plántáljuk a gyerekekbe, hogy csak a sikeres ember az ember.
De ne pufogtassunk tovább közhelyeket. A tegnapi pozsonyi tragédia - lett légyen bármilyen motivációja - semmiben sem tér el hasonló, nemrég még távoli vidékeken lejátszódó családi, iskolai tragédiáktól. Ki lehet - utólag - deríteni, mi miért történt, pontosabban, nagy valószínűséggel lehet tippelni. Az elkövető halott, az áldozatok válaszokat adni képes része feltehetően szintúgy. Van-e egyáltalán megoldás, van-e egyáltalán kiút, létezik-e modell arra, hogy hasonló cselekmények minél ritkábban forduljanak elő egy-egy közösségben. Bármilyen hihetetlen az eddig leírtak után, igenis létezik. Csakhogy a megoldást ne intézményektől, ne törvényektől, ne szabályoktól várjuk. Ha intézményes megoldásokat keresünk, akkor a XXI. század egyik legnagyobb rákfenéjére, a tabletta effektusra találnánk. A reklám által kínált „vegyél be egy pilulát, s a gond megoldódik“ hamis illúziójára a hazug szlogennel, mely szerint nincs idő a fájdalomra. A fájdalomra - vesd össze: kudarcra, sikertelenségre, csalódásra, kirekesztésre, megbotlásra etc. - idő kell. A fájdalmat, a kudarcot át kell élni és fel kell dolgozni. Mindannyiunknak. Szeretteinknek pedig segíthetünk, ha úgy látjuk, időre van szükségük. Akinek barátai vannak, nem jár pszichológushoz, állítja az egyik legismertebb cseh klinikai szakember, aki éppen arra figyelmeztetett nemrég, a közösség további atomizálódása komoly tragédiákat szülhet. A megoldás tehát az egyén, a család, a baráti kör kezében van, nem abban hogy leállítsa a gépfegyverrel futkosó menthetetlenül zavarodott embert, hanem abban, hogy figyelve rá ne engedje a fegyverig, a kilátástalanság ámokfutásáig eljutni.

Van viszont egy pont, ahol igenis van társadalmi, politikai felelősség - s egyben megoldás. A szlovák hírtelevízióban egymás után jelent meg órákon át a két szalagcím: „Tragédia Dévényújfaluban!“ majd a „Vincent Lukáč nem mond le mandátumáról“. A politikában, a gazdasági elitben, a közéletben tapasztalható arrogancia, következménynélküliség, pökhendiség az amúgy is labilis, kudarcokat halmozó embereket még jobban frusztrálja, igazságtalanságérzetük méltán csap át paranoiás tünetekbe, ahonnan már csak egyéni erő vagy gyöngeség kérdése, hogy valaki láncfűrészt, valaki kést, valaki meg gépfegyvert vegyen a kezébe. Ha egy maffiakapcsolatokkal kérkedő képviselő még mindig nem a kanálisokon át közlekedik, ha egy maffiakapcsolatokkal alaposan gyanúsított főbíró, egy jachtkiránduláson rajtakapott, euróárfolyamot befolyásoló pénzügyminiszter megússza, akkor ne akarjunk intézményes válaszokat. Az intézmény ilyenkor a közvélemény, amelynek képesnek kell lennie a társadalom számára káros eliteket kiszűrni, s nem megelégedni a közhellyel, mely szerint a politika úri huncutság. Akármennyire tűnik eszeveszett képzettársításnak Lukáč és az ámokfutás, a társadalom öntisztító mechanizmusainak beindítása nélkül akár borítékolhatjuk a következő ámokfutást.