Le kell-e mondania Pokorni Zoltánnak?

"Pokorni új mércét állított... de talán nem rosszindulatúság feltételezni, hogy döntésével, a bejelentés módozatának megválasztásával többek között ez is a célja volt."
"Azt kell megértenie mindenkinek, hogy ebben az országban 1990 előtt is volt élet, ki így, ki úgy próbált boldogulni, de mindenkit csak és kizárólag saját tettei minősítenek."

Kérdésünk: Ön szerint le kellett-e mondania Pokorni Zoltánnak? Ha igen, miért, s ha nem, miért nem?

Kőszeg Ferenc, a Magyar Helsinki Bizottság elnöke: "Pákozdi János" vétkéért Pokorni Zoltán nem felel, így a Fidesz elnökét sem jogi, sem erkölcsi ok nem kényszerítette lemondásra. Az ellenben igaz, hogy az elmúlt napokban ő és pártja olyan teli szájjal követelték Medgyessy Péter, majd Salgó László lemondását, hogy Pokorni érthető módon elszégyellte magát, amikor a családi érintettsége közismertté vált. Oidipus király drámája zajlik előttünk. De azért remélem, a saját szemét senki sem fogja kivájni.
Viszont: elég az államtitkok következmények nélküli kifecsegéséből. Meruk József édesapja - a 12 évre itélt "Pákozdival" ellentétben - magasrangú tiszt volt, a fegyveres erőktől vezényelték át a kultúrába, és került a Nemzeti Színház élére a 60-as években. Az államtitok azonban akkor is államtitok, ha közlője esetleg a családi asztalnál értesül róla. Csak büntetőeljárás derítheti ki, hogy történt-e államtitoksértés. Ha nem, ezt a nyomozást megszüntető határozatnak kell kimondania. Ha igen, akkor Meruk Józsefet csak úgy, mint a Magyar Nemzet felelős munkatársait börtönbüntetés fenyegeti, amely akár nyolc évig is terjedhet.

Kumin Ferenc, politológus: Pokorni bejelentésével az Esterházy- és Medgyessy-ügyek után sajátos trilógiává emelte az utóbbi hetek magyar kémregényét, bár - közvetett érintettségük révén - az összehasonlítás Esterházyval indokoltabb. Ő döbbenetét a Javított kiadás megírásával vezette le, míg most Pokorni politikai karrierje eredményeit - talán csak ideiglenesen - teszi a földre.

Az egész ügy sajátos és frappáns válasz a jelenlegi kormánykoalíció implicite többször is kifejtett tézisére, miszerint morál és hatalomgyakorlás nem összeegyeztethető fogalmak. Pokorni új mércét állított ezen a téren, de talán nem rosszindulatúság feltételezni, hogy döntésével, a bejelentés módozatának megválasztásával többek között ez is a célja volt.

Talán érdemes még azt is megjegyezni, hogy a leköszönő pártelnöktől eddig sem volt idegen a drámai retorika. A hosszú, mondanivalójának különös súlyt és jelentőséget adó szünetek ezt a sajtótájékoztatót is jellemezték, és - többek között - emelték a legújabb kori magyar politikatörténet egyik legsajátosabb médiaeseményévé.

Illés Mihály, publicista: Pokorni Zoltánnak le kellett mondania, de nem apja ügynök-múltja miatt. Önmagát hozta olyan helyzetbe, amelyből egyszerűen nincs visszaút. Az elmúlt hetekben ő volt a legharcosabb szószólója a D-209-es ügynek, naponta szólította fel lemondásra a miniszterelnököt, így valóban furcsán vette volna ki magát, ha egy ilyen hír után is erről szónokol. A tragédia az, hogy a két ügy között semmilyen összefüggés sincs. Pokorni Zoltánt semmilyen morális és semmilyen politikai felelősség sem terheli azért, mert kényszerhelyzetbe hozott, kiszolgáltatott apját beszervezték. Azt kell megértenie mindenkinek, hogy ebben az országban 1990 előtt is volt élet, ki így, ki úgy próbált boldogulni, de mindenkit csak és kizárólag saját tettei minősítenek. A Fidesz generációs alapon purifikátori szerepet próbált magáénak tudni, de most bebizonyosodott, hogy senkinek sincs monopóliuma a múlt teljes és kikezdhetetlen elítélésére. Aki 1990 előtt is élt, tetszik, nem tetszik, része volt a rendszernek. A Fidesz most vezéráldozatot hozott, talán indokolatlanul, de az biztos, hogy Pokorni Zoltán valamilyen formában példát is mutatott. Tényleg sajnálatos, hogy ártatlanul, elkövetett bűnök nélkül kell távoznia, személyes tragédiájával egyedül szembenéznie.

Hörcher Ferenc, eszmetörténész, a Heti Válasz szerkesztője: Pokorni Zoltán példát mutatott az egész magyar politikai közösségnek, amikor - értesülve édesapja titkosszolgálati múltjáról - haladéktalanul lemondott. Ez nyilvánvalóan nem lehetett kötelessége (az apák bűneiről a fiak természetesen nem tehetnek), de minta értékű erkölcsi gesztus. Pokorni feladta a leckét mindnyájunknak.

Neményi László, újságíró: Nem, Pokorni Zoltánnak nem kellett volna lemondania, vagy ha mégis, másért, mint amivel ezt a lépését indokolta.
Leírni is restellnivaló, annyira magától értetődő, annyiszor hangzott már el és még annyiszor fog elhangzani: rokonainkat nem választjuk, ezért tetteikért sem vagyunk felelősek. Semmilyen érvényes szempontból nem lehet igazolni egy olyan elvet, mely alapján a diktatúrák működtetőinek, szekértolóinak, spiclijeinek gyerekei a demokratikus közéletben való szereplésre alkalmatlannak minősülnek. Éppoly kevéssé, mint egy olyan elvet, amely szerint a kurvák és stricik gyerekei nem lehetnek apácák vagy szerzetesek. Erről többet nem lehet, nem érdemes mondani.

Amiről lehet, érdemes és muszáj beszélni, az az, hogy miként jutottunk idáig mint politikai közösség. Miként süllyedt ilyen förtelmesen mélyre a magyar politikai közgondolkodás, hogy a vitathatatlan vitatandóvá, az épelméjű és ép erkölcsi érzékű emberek morális intuíciója érvénytelenné vált benne, de legalábbis önigazolási kényszer alá került. És mivel ez a valódi kérdés, Pokorni Zoltán lemondása nem a közélet tisztulásához járul hozzá, hanem a beteg magyar közgondolkodás fertőzöttségi szintjének fenntartásához.
Pokorni Zoltán - ha az együttérzést képtelenség is megtagadni tőle - nem morális héroszként viselkedik, hanem - ha a lehető legjobbhiszeműen értelmezem viselkedését - gagyi erkölcsben utazó politikai kereskedőként, aki jó, a pénztárcában megtapogatható pénzt dob a rossz, már elvesztett pénz után csak azért, hogy mentse a cégfilozófiát, fenntartsa az illúziót: a gagyi arany. Pokorni a saját csapdájába esett bele, már amennyiben a cégfilozófia a sajátja, és nem csak terjesztésére vállalkozott a cég egyik top managereként. Elemi nemzeti érdek lenne, hogy Pokorni önfeláldozó gesztusa hiábavalónak bizonyuljon, és a magyar polgárok minél nagyobb része lássa annak a gagyit, ami.

A Fidesz jobboldali irányba tartó hosszú menetelése során készen talált egy mentalitást, egy inkább csak életérzésként, zsigeri reakciók halmazaként létező, nyilvánosan korábban jobbára csak a szélsőjobbon brutális formában verbalizált vélekedés-együttest, amelyet általánosítva-kiterjesztve, a posztmodern kommunikáció igényeihez igazítva historizáló ideológiája középpontjába állított. Ami így a közgondolkodásban is relevanciára tett szert, az eredete szerint semmi más, mint a keresztény középosztály gyökereikhez visszatalált leszármazottainak élethazugsága és egyúttal „mi fajtánk-nem mi fajtánk” felismerő rendszere.
Élethazugsága, mert a vélekedés-halmaz elemei (a kommunizmust „ők” csinálták, a nem „jobb emberek”, a prolik, a lumpenek, a „belvárosi értelmiségiek”, a nemzetietlenek, a nem magyarok; „mi” csak elszenvedtük, nekünk csak relatív kudarcaink okozója volt, mi vagy apáink csak „burzsoá specialistákként” szolgáltuk benne a nemzet érdekeit - nem mi vagy apáink tehettek róla, hogy akkoriban a nemzet szolgálatának is megvolt a maga politikai feltételrendszere) nyilvánvaló módon szembemenetelnek a valósággal. A mi fajtánkat a nem mi fajtánktól megkülönböztető érzékelő rendszere, mert ezeknek az önigazoló vélekedéseknek a funkcionális értékéből nem von le igazságtartalmuk hiánya: aki így beszél, az egy elitkasztból származónak adja ki magát, és ez a lényeg.

Valamint itt van az a kutya elásva, amely miatt Pokorninak az általa is agresszívan képviselt mérgező ideológia szempontjából erkölcsös tett volt lemondania funkcióiról. Egy demokratikus-meritokratikus politikai rendszerben nem számít, hogy egy közszereplő ki fia-borja. A kaszttagságot ezzel szemben elsősorban a származás határozza meg. Ha egy kaszt éthoszát és önigazoló legendáit egy néppárt saját ideológiájaként adoptálja és adaptálja, ha a hozzá való alkalmazkodást, az együtthazudást, az „alsóbb néposztályok” nemzetbe való beemelése erkölcsi kritériumaként kezeli, akkor az egyéni meggyőződés komolyságánál fontosabbá válik a meggyőződés „hitelessége”, vagyis a meggyőződést képviselő személy pedigréje. Ezen a pedigrén esett folt Pokorni Zoltán esetében, és e folt miatt kényszerítette a „polgári értékrend” lemondásra. Mert a polgári értékrend szerint nem elég tisztességesnek lenni, „tisztességes származásúnak” is kell látszani (polgár, hazudj, csak rajt’ ne kapjanak).
Egy normális értékrend valami másra kényszerítette volna Pokorni Zoltánt: a „polgári” értékrenddel való szembenézésre. Annak a kérdésnek a feltételére, hogy helyes-e az, ha a társadalom közéletileg aktív egyik fele az örökké jó oldalon állók leszármazottaivá stilizálja át magát, a másik felét pedig az örök elnyomók ivadékaiként diffamálja, és ezért a jó oldalon elvárás lehet, hogy a fiú apja tettei miatt mondjon le; ha a múltat és a jövőt egyaránt ebben a primitív manicheus sémában képzeljük el; ha a múltat instrumentalizáljuk, és akként hamisítjuk, ahogy jobban megfelel politikai bunkónak. És miközben ilyesmiken tűnődött volna, az is átsuhanhatott volna a fején: micsoda marhaság azt feltételezni, hogy a Kádár-rendszer haszonélvezői a lakótelepeken laknak, áldozatai pedig a Törökvészi úton.