Látványdemokrácia

Tényleg egy látvány, tulajdonképpen sok szót nem is lenne érdemes pazarolni rá. Most azonban mégis volt benne valami szimbolikus. A látványhó ugyanis pont azon a napon esett le, amikor Magyarország ismételten azzal szembesült: a demokrácia, amiben él, igazából sok tekintetben pontosan ilyen látványdemokrácia. Mintha volna, kicsit takar is, de közben átlátni rajta, és akkor kiderül, hogy igazából mégsem az. 
 Mielőtt azonban e történetre ráfordulnánk, érdemes felidézni, mi volt az, amivel a Fidesz 2008 márciusában megkezdte a baloldal szinte totális megsemmisítését: ezt neveztük szociális népszavazásnak. A Fidesz három olyan kérdést vitt el a referendumig, amivel az emberek legérzékenyebb pontjait érintette: kelljen-e fizetni pár száz forintot, ha valaki kórházba kerül; kelljen-e fizetni egy buszjegynél is kevesebbet vizitdíjként, ha valaki orvoshoz megy; és végül, legyen-e tandíj az egyetemen? Pénz, egészség, gyerek továbbtanulása – nyilvánvalóan tömény demagógia, de éppen ettől működik biztos fegyverként az ilyen intézkedéseket bevezetők ellen. 

Nyolc éve működött, és alighanem működött volna most is, ha a budapestiek megkapják a lehetőséget, hogy népszavazáson mondhassanak véleményt arról, akarnak-e 2024-ben olimpiát. Ne legyen illúziónk, a játékok ellen érvelőknek pontos üzenetük lett volna: az olimpia állítólag 774 milliárd forintba kerülne, miközben egyes számítások szerint ennek feléből, 330 milliárdból a teljes magyar egészségügyet rendbe lehetne tenni. 

Elsöprő népszavazás lehetett volna ez is. De nem lesz. A Választási Bizottság ugyan jóváhagyta a kérdést, amikor jött a legfőbb bírói fórum, a Kúria, és egy felülvizsgálati kérelemre mindenre nemet mondott. Nemet arra, hogy népszavazás legyen a budapestiek legnagyobb parkjának sorsáról (a Városliget kormány célja szerinti beépítéséről), illetve népszavazás az olimpiáról. Ami pedig még ennél a ténynél is abszurdabb, az az érvelés. Az olimpia ügyében például azért a „nem”, mert február 17-ig be kell nyújtani a pályázat első dokumentációját, addig pedig nem lenne népszavazás, így a kérdés azt sugallja, hogy a választópolgárok a pályázat beadásáról nyilváníthatnak véleményt, holott azt a referendum idejére már benyújtják. Hogy egy pályázat vissza is vonható, hogy a budapestieknek joguk van kivívni a véleménynyilvánítás jogát akkor is, ha a kormány nem adja azt meg nekik, és hogy a városban élők a hatalom ellenében is gondolhatják hibásnak egy olimpia megrendezésének ötletét, azt a bírák nagy ívben letojták. És nehéz hatásosan érvelni azok ellen, akik szerint ez nem más volt, mint politikai döntés. 

Pont olyan, mint amikor a kormány ún. nemzeti konzultációt hirdetett menekültügyben, majd a kérdőívek visszaküldésére adott határidő letelte előtt hetekkel már intézkedéseket hozott – és mindegyiket pont a konzultáció eredményével (!) indokolta. Ekkor senkinek sem jutott eszébe, hogy az elsöprő többséget, amely addig még nem küldte vissza a konzultációs ívet, a kormányzat csak hitegeti, hogy számít a véleménye. Nem számít. 
Sem a budapestieké most. Még a látszat sem számít. Csak a látvány!