Langyos magyar

A rendszerváltás hajnalán, amikor öt év anyasági után újra dolgozni kezdtem, Havel érkezésére várakozva beszédbe elegyedtem egy New York-i újságíró kollégával. A macskájával lakott Brooklynban. Mesélte, hogy náluk feketék, fehérek és sok más nép él együtt békességben, és érték a másság. „Erre nektek is rá kell jönnötök”, mondta tanító bácsis arckifejezéssel, „s ezt a folyamatot te is segítheted, ha a másságról írsz. Ha érted, mire gondolok.”

Hát ezen jót nevettem. S nevetek mindig, amikor valaki a mássággal jön nekem. Én ugyanis pontosan tudom, mit jelent másnak lenni.

Aki Pozsonyban nő fel magyarként, az nem is lehet más, csak más.

Pici koromtól kezdve több szlovákot ismertem, mint magyart, hiszen csak a családom volt magyar, mindenki más szlovák volt, esetleg német, mint a házunkban lakó Lappy bácsiék. Ez akkor fordult meg, amikor a magyar iskolába kerültem. Akkortól több magyart kezdtem ismerni, mint szlovákot, s bár addig sem éreztem számkivetettnek magam, jó érzés volt, hogy ők olyanok, mint én, nem pedig mások, s a mások az iskola kapuin kívül maradtak.

Ugyanakkor megszoktam, hogy más vagyok, és nem foglalkoztam vele. Sosem éreztem, hogy sajnálatraméltó lennék. Hogy magyar vagyok a szlovák Pozsonyban, számomra olyan természetes volt, mint levegőt venni. A szlovákok is része voltak ennek a levegőnek. A szlovák zene, filmek, színészek, sőt a cseh zene, filmek és színészek is. Egészen az egyetemi éveimig, amikor olyan magyar falvakból érkező magyar fiatalokkal is találkoztam, akiknek nem tetszett, hogy a szlovákokat nem tótoknak hívom, s ráadásul még barátkozom is velük. Az egyik magyar fiatal mondta nekem egyszer, hogy a „tót” kifejezés normális, József Attila is ezt használja, akkor én miért mondom, hogy „szlovák”? Hát talán azért, mert a családomban mindenki így mondta, és ezért nekem ez a normális, nem beszélve az érintettekről, akik nem szeretik, ha tótoknak hívják őket.

Erre a magyar fiatal, vér a véremből, azt válaszolta, hogy „te olyan langyos magyar vagy”.

Nagyon felzaklatott, hogy ezt olyasvalaki mondja, aki élete első csaknem húsz évét szinte színmagyar környezetben, mindenfajta konfrontáció nélkül töltötte. Nekem, aki magyar iskolába jártam és tele szájjal magyarul beszéltem a szlovák Pozsonyban, le se fütyülve, ha valakik ezért ferde szemmel néztek rám, mert volt ilyen. Ekkor jöttem rá, hogy az eddigi másságom nem az egyetlen.

Mert nem voltam én langyos magyar, csak más magyar. Innen ered annak tudata, hogy magyar sokféleképp lehet az ember.

Ezért is kezdtem később a magyar identitás témáját kutatni.

Tegnap a Facebook ismerősnek ajánlott egy embert. Megnéztem. Az a bizonyos egykori magyar fiatal volt. De ma már szlovákosan, „mekcsennyel” használja a nevét. S a magyarul írt üdvözletemet kitörölte az üzenőfalról.