Labda és szotyola

Változnak az idők. Amikor én voltam kisgyermekes anya, a pszichológusok nem ajánlották, hogy a szülők játék fegyvereket vegyenek a csemetéiknek. Most meg egy gyermekpszichológus azt mondja, hogy igenis, játék fegyvert kell adni a gyermeknek, mert ezzel tudja kiélni az agresszivitását. Már ez a „kell adni” szókapcsolat is felkeltette a figyelmemet. Hát még, ami utána jött. A fiatalember szerint ugyanis csak a problémás szülő nem ért egyet a játék fegyverekkel. Hogy miben rejlik ez a „problémásság”, azt nem fejtette ki.

Nem tudom, hogy ez csak egyetlen pszichológus véleménye-e, vagy pedig valamiféle „paradigmaváltás” történt/történik a játékfegyver-témában, s most ez válik uralkodó nézetté, mindenesetre ez az agresszív felhangú megnyilatkozás engem több szempontból is elgondolkodtatott. Először is, én fegyverellenes voltam, vagyok, s leszek, és ez a játék fegyverekre is vonatkozik. A fegyver az erőszak, a gyilkolás szimbóluma. Épp ezért – függetlenül a pszichológusok véleményétől – nem tartottam sem helyesnek, sem szükségesnek behozni a családba, a gyerekeim életébe, és más gyerekek sem kaptak tőlem ajándékba fegyvert. És nem is fognak kapni, hiszen annyi más játék van. Ugyanakkor sosem éreztem késztetést arra, hogy kioktassak, esetleg problémásnak tartsak olyan szülőket, akik vettek játék fegyvert a gyereküknek, vagy gyerekeket, akik például vízipisztolyoztak. Én ezt a dolgot eddig a szülők, a család „belügyének” tartottam. Másodszor az jutott eszembe, hogy tekintve az utóbbi éveket, amikor annyi minden témában próbálnak minket „érzékenyíteni”, csak nem arra kezd kimenni a játék, hogy a fegyverek iránt is érzékenyítsük a gyermekeket, vagyis fogadtassuk el velük, hogy a fegyver normális dolog, akár a mindennapok része is lehet? Persze nem állítom, hogy így van, de ha valaki, mint én is, figyeli a folyamatokat, egy idő után épp azokra a jelekre válik érzékennyé, amelyek egy újabb agymosás kezdetét jelenthetik. S az apropó adott, hiszen háborús időket élünk. Régebbi képsorok villannak be különböző háborús régiókban készült dokumentumfilmekből, amint gyerekek szólalnak meg, kezükben igazi fegyverekkel, s lelkesen mondják a kamerába, hogy kiket akarnak megölni. Istenem, csak ezt ne...Nem tudom, mennyire segít a fegyver kiélni az agresszivitást, de abban biztos vagyok, hogy gerjeszti az agresszivitást. Pusztán abból kifolyólag is, hogy hatalomérzetet ad.

Az agresszivitás kiélésére van egy sokkal jobb módszer: a sport. Egy jó tanító bácsi vagy tanító néni az eredendően ügyetlen kisgyermekkel is meg tudja szerettetni a testmozgást. S hogy vidámabb vizekre evezzek, a kedvenc csapatnak való drukkolás is segít kiélni az agresszivitást, mint azt a legutóbbi DAC-meccsen magam is tapasztaltam. Életem első focimeccse volt, s mondhatom, élveztem, ami mellesleg engem is meglepett, merthogy nem vagyok egy focidrukker.

Vagyis nem voltam. De változott a helyzet. „Olé, olé, szerdahelyi déácé”... Nem fegyver kell, hanem labda. És egy kis szotyola.