Kulturális veszteségeink XXX.

Egyre abszurdabb az a kabaré, amely az Oscar-díjkiosztó gála körül zajlik. Az Amerikai Filmakadémia olyannyira aggódik a tévéközvetítés évről évre csökkenő nézettsége miatt, hogy a szakemberek idén összedugták a fejüket, és kitalálták a legrosszabb megoldást. Azt, hogy négy kategória díjait a reklámszünetben adják át. Ezek pedig a operatőri, a vágó, a kisjátékfilm, valamint a maszk és haj kategória díjai. Talán nincs is olyan épeszű filmrajongó, aki ne háborodott volna fel. A szakma megrökönyödése pedig nyílt levélben és aláírásgyűjtésben manifesztálódott. Először úgy tűnt, süket fülekre talál a tiltakozás, az akadémia nem hátrál, aztán mégis elnézést kért, mondván, hogy nem akart senkit megsérteni, és ha ennyien úgy gondolják, akkor visszavonják a döntést. Szóval most már biztos, hogy nem történik semmi fontos a teremben a „pisiszünet” alatt, és nem degradálják azoknak az embereknek a munkáját, akik nélkül egyetlen film sem készülhetne el. 

Egy másik szigorú újítás viszont lesz: a díjazottaknak a nevük elhangzásától számítva összesen 90 másodpercük lesz köszönetet mondani a színpadon.

Már látom is a stopperórával felszerelt ügyelőt, ahogy int a technikusoknak: keverjék le az illetőt, mert túllépte az időkeretet. 

A hollywoodi Dolby Theatre meglehetősen nagy, legalább egy percbe telik, mire valaki középről felér a színpadra. Főleg, ha a díjazott szomszédságában helyet foglaló kollégák azonnal meg akarják ölelni, mihelyt feláll és elindul(na). Vannak, akik már ki is számították, hogy ezek a spontán jelenetek összesen 24–26 percet vesznek el a háromórás közvetítésből, hiába ültetik a jelölteket a sor szélére, vagy az első sorokba. Lássuk be, rendkívül nehéz „megrendezni” a show ezen részét. Eltervezni persze el lehet, milyen egy díjazott szabályszerű és ideális viselkedése. 

Elhangzik a neve, mire késlekedés nélkül felpattan a székéből és sprinterként, vagy inkább olimpiai döntős akadályfutóként rohanni kezd a színpadhoz, elhárítva a gratulációra nyújtott kezeket, ügyesen átugorva az eléje vetődő testeket. Végre felér, puszival együtt három másodperc alatt átveszi a szobrocskát attól az embertől, akit azért reptettek oda és szállásoltak el ötcsillagos szállodában a szervezők, hogy átnyújtsa neki. Aztán a mikrofonhoz ugrik, idegesen leinti a dörgő tapsot és beszélni kezd, miközben szemeit egy digitális számlálóra szegezi, amely 80 másodpercnél tart. És akkor szomorúan konstatálja, lassú volt, már csak egy „thank you” fér bele az idejébe. De úgyis mindegy, mert a stressz és a lihegés miatt ennél többre nem is nagyon telne tőle. 

Pont a legemberibb gesztusok, legörömtelibb pillanatok, az ünneplés lehetősége vész el, ettől fosztják meg a díjazottakat, és persze a nézőket.

Én legalábbis főleg ezekért a percekért ültem a képernyő elé.

Vajon nő a nézettség, illetve az akadémia bevétele ilyen szabályok hatására? Ez ügyben szkeptikus vagyok, 

hiszen teljesen mindegy, hogy három vagy mondjuk két és fél órás tévéműsort nem néz meg az ember. Akit érdekel, úgyis odakapcsol. 

Aki pedig csak a lényegre kíváncsi, másnap megnézheti a neten az összefoglalókat, a legmeghatóbb, legviccesebb jeleneteket, a legszebb ruhákat, a bakikat és félreszólásokat – mindenféle szempont alapján készítenek már öt-hat percre vágott anyagot a különböző filmes portálok.

Talán egyszerűen csak bele kellene törődni, hogy változnak a tévénézési szokások, és megelégedni valamivel kevesebb bevétellel.