Kulturális veszteségeink XXI.

Nagyon szeretném, ha a hollywoodi sztárok megszabadulnának attól a káros szokásuktól, hogy egy idő után popsztárnak képzelik magukat és lemezt jelentetnek meg. Mert ezek a produktumok nagy veszteséget okoznak, főleg szellemi értelemben (anyagilag talán nem is annyira).
Abból indulok ki, hogy ha mondjuk elhívom a város legjobb vízvezeték-szerelőjét, mert tényleg minőségi munkát szeretnék, nem várom el tőle, hogy utána kifesse a nappalit, vagy összeszerelje az ikeás szekrényt.

A fogorvosomtól sem várom el (pedig ő tényleg világszínvonalú minden téren, a rettegő páciens megnyugtatása terén is), hogy a gyökérkezelés után kioperálja az epeköveimet is. Vajon miért gondolják magukról a filmsztárok, hogy ugyanolyan nívón írnak és adnak elő dalokat, mint amilyen nívót a vásznon képviselnek?

Nálam akkor telt be a pohár, amikor Tom Hardy bejelentette, hogy pop-lemezt készít, pontosabban az elektronikát a rappel vegyítő grime stílusban szeretne nagyot alkotni.

Most nyilván sokan azt mondják, hogy ő bármire képes, hiszen a filmjeiben is minden problémát megold. Nos, nekik legyen igazuk. Láttunk már pozitív példákat arra, hogy valaki mindkét terepen egyforma színvonalon teljesít (Juliette Lewis, Will Smith, Jack Black, Cher, Donald Glover). De láttunk igazi szuperhősöket elvérezni a rockszínpadon, vagy legalábbis kínos pillanatokat okozni a hallgatóságnak (Bruce Willis, William Shatner, Billy Bob Thorton, Johnny Depp).

Egy filmsztár rajongói nem azért mennek el kedvencük koncertjére, mert zenét akarnak hallgatni, hanem mert egy térben akarnak tartózkodni vele, lehetőleg minél közelebb a színpadhoz. A Doctor House sorozat sztárja, Hugh Laurie például folyamatosan turnézik blueszenekarával, de nem elsősorban a bluesrajongókat vonzza az arénákba, hanem azokat, akik a tévéből ismerik őt. Ezzel tulajdonképpen elszippantja a levegőt az igazi zenészek elől, akik ezt tanulták, ezt csinálják, sokkal magasabb szinten, mint egy szimpatikus műkedvelő. Aki Johnny Depp Hollywood Vampires nevű zenekarának koncertjére vált jegyet, az sem arra kíváncsi, milyen szinten gitározik és énekel Johnny Depp, csak az imádott filmsztárt akarja látni.

Tom Hardy akkor járna el példamutató módon, ha dupla CD-t jelentetne meg – az egyiken saját grime-művészetét bemutatva, a másikat átengedve egy tehetséges, feltörekvő előadónak, aki neki köszönhetően kapna egy kis reflektorfényt, esélyt a befutásra. Ezt a fajta árukapcsolást ajánlom valamennyi könnyűzenei babérokra törő hollywoodi sztár figyelmébe. De festegető színészek is nyugodtan szervezhetnek közös kiállításokat fiatal festőművészekkel, akik éveken át ezt tanulták a képzőművészeti egyetemen. Nem beszélve azokról a sztárokról, akik úgy gondolják, hogy a nevükkel több százezres példányszámban el lehet adni egy regényt vagy verskötetet.