Kulturális veszteségeink 81.

Hetente egyszer merészkedünk ki a szemközti boltba.

A királyi többest mostantól el is hagynám, mert megint rólam lesz szó, mindenkori kedvenc témámról, amely mostanában legfontosabb témámmá avanzsált. A személyes „szűrőn” át megfigyelt világ természetesen más, mint az objektív valóság – ami viszont a filozófusok szerint nem is létezik, úgyhogy nincs lelkifurdalásom a szubjektív nézőpont miatt.

Életem első húsz évét az előző rendszerben éltem le, május elseje számomra egyenlő volt a kötelező felvonulásokkal, ahol ugyebár aki nem lép egyszerre, nem kap virslit estére. A jól megérdemelt húsipari (mellék)termék mai szemmel nézve undorító volt, vastag bőrben, vizezett mustárral, papírtálcán, hosszas sorban állás után. Mégis az volt a nap fénypontja, főleg a vele járó zacskós limonádénak köszönhetően, amit szívószállal lehetett szürcsölni, és tényleg csak akkor és csak ott lehetett kapni. (Persze cukrozott víz volt némi ételfestékkel, de kit érdekeltek az összetevők akkoriban?!) Amikor minden versenyző beért a célba és megebédelt, a rimaszombati szabadtéri színpadon elkezdődött a kultúrműsor. Ez a rész nekem már általában kimaradt, mert nem volt kötelező a részvétel: a lépéseinket hangos számolással koordináló tanárok a célban megkönnyebbülten szélnek eresztették az osztályokat, és le is léptünk tíz-tizenöt perc után.

Úgyhogy nyilván nem volt érdekes a zenei és táncos felhozatal, ellenkező esetben ott maradtam volna, hiszen szerettem az élő koncerteket, előadásokat. A rendszerváltás után eme „megmozdulások” helyét átvették a majálisok. Már maga a szó is szimpatikusabb. Benne van a tavasz, a természet éledése, a napsütés, a virágillat. És a (valamivel) nívósabb kulturális kínálat – mivel a részvétel itt már az alkalmi szolgáltatók bevételére is hatással volt. Mostanra pedig már az életem szerves része lett a majális, imádom a szabadtéri rendezvényeket, az ingyenes koncerteket, amelyeken neves előadók váltják egymást a színpadon. Pozsonyban kifejezetten ügyelnek a minőségi szórakozás lehetőségeinek megteremtésére, kevés a gagyi műsorszám, jó a hangulat, remek a helyszín – a fő attrakció a Duna-parti ligetben zajlik, két napon át, kora délutántól késő estig. Idén is erős felhozatallal készült a város vezetése, hiszen tudják, hogy ennek az összejövetelnek közösségépítő szerepe is van a kulturális és gasztronómiai tobzódáson túl. Ilyenkor még a „gyüttmentek” is pozsonyinak érzik magukat, majdnem úgy, mint szilveszter éjjelén a tűzijáték alatt. Mindenki mosolyog, keresi az ismerősöket, és együtt örülünk a tavasz érkezésének, azaz valami ősi, rituális jellege is lesz a folyóparti majálisnak.
Ez a tavasz azonban más, mint a többi. A tavalyi fotók inkább ijesztőnek tűnnek, mint nosztalgikusnak. Csodálkozom magamon, hogy mennyire szerettem tömegben lenni. Hogy mindig bementem középre, nem csak azért, mert onnan a legjobb a színpadi hangzás és a látvány.

Lám, mennyire meg tud változni az ember röpke két hónap alatt!