Kulturális veszteségeink 69.

Két eset lehetséges, illetve inkább három. Az első: egy már meglévő dalt kapcsolnak össze a termékkel – ez csendül fel a reklámban. A dallam rögzül az agyban, így akkor is a joghurtra, autóra, bankra vagy pártra gondolunk, amikor „csak úgy“ meghalljuk a rádióban. Több elfelejtett szerzemény kapott új erőre ily módon, szóval ez a fajta árukapcsolás mindkét félnek hasznos lehet. A szerzők komoly összeget kapnak daluk kölcsönzéséért, de ha túl sokat kérnek, előfordul, hogy ellopják tőlük, dörzsölt zeneszerzők csavarnak rajta egy picit – a szerzői jogi törvényben pontosan szerepel, hány hangnak kell különböznie ahhoz, hogy ne beszélhessünk plágiumról. A lenyúlás egyik „szép“ példája a Totyogjunk, mint egy pingvin refrénnel futó tejszeletreklám, amelyhez a The Bangles 1986-os slágerét (Walk Like an Egyptian) buherálták meg.

Bizonyos szerzők nem kedvelnek bizonyos cégeket vagy pártokat, ezért nem engedélyezik daluk felhasználását. Donald Trump választási kampánya során például több világsztár kérte ki magának, hogy engedély nélkül bömböltetik a dalaikat a republikánus mítingeken (Rolling Stones, Neil Young, Adele, Queen, R.E.M). De vannak telitalálatok is: a Fideszt például 1990-ben a Roxette vezette be a parlamentbe a Listen to Your Heart című megaslágerrel (Hallgass a szívedre, szavazz a Fideszre!).

Nálunk nemrég debütált a legújabb kampánydal, Szarka Tamás, illetve a Felvidék Allstars fantázianevű csoportosulás jóvoltából, amelyben „We Are the World-stílusban“ adnak elő egy számot, mozgósító célzattal.

Ez a termékmenedzsment másik fajtája: a párt saját dalt írat a szerzővel, vagy megkapja tőle ingyen. Ha jól sikerül a dal, a potenciális szavazók dúdolgatják, és érdeklődni kezdenek a párt programja iránt. Ha kevésbé, akkor kevesebben dúdolgatják, ami persze nem jelenti azt, hogy kevesebben dobják az adott cédulát az urnába. 

Mindenesetre az előadók neve összekapcsolódik az adott párttal, rajongóik megtudják róluk, kivel szimpatizálnak. Ez a karrierjük szempontjából nyereség és veszteség is lehet – mindkettőre láttunk már példákat.

Nem ragozom tovább, zeneileg sem elemezném a szóban forgó kampánydalt, szövegileg meg duplán nem. De tényleg kíváncsian várom, hat-e a mű.

És a teljesség kedvéért essék szó a harmadik módszerről is, amikor egy ismert szám szövegét írják át, szabják testre. Ezek közül kedvencem a Dacia Duster-reklám, amely a Queen 1980-as Another One Bites the Dust című dalát használja, zseniális átköltésben: Another One Drives a Duster. (Ez szójáték, lefordíthatatlan.) A zenének mindenesetre hatalmas ereje van, hegyeket tud megmozgatni. Van is egy ilyen című szám: Move Any Mountain (The Shamen). Ennek a refrénjét, szívesen átírnám, akár politikusok számára is.

Persze az lenne a legjobb, ha a zene ma is önmagáért volna fontos, mint a régi szép időkben, és nem kapcsolnák össze semmi mással. Mert az igazi művészet szerintem nem erre való.