Kulturális veszteségeink 54.

Első blikkre vicces, ám valójában nagyon is komoly, elgondolkodtató bűntény történt a csendes angol kisváros, Woodstock kastélyában, amely eddig csak arról volt híres, hogy ott született Winston Churchill.

A Blenheim kastélyban egy kortárs képzőművészeti kiállítást rendeztek be a múlt héten, a legnépszerűbb műtárgy egy 18 karátos aranyból készült vécécsésze volt. Sokan szelfiztek rajta, amíg megtehették. Maurizio Cattelan olasz konceptuális művész munkája, az Amerika eddig a New York-i Guggenheim Múzeumban volt látható, és tavaly lett igazán világhírű, amikor a múzeum vezető kurátora 

ezt ajánlotta fel kölcsönzésre egy Van Gogh-festmény helyett Donald Trumpnak a Fehér Házba, mondván, hogy ez jobban illik a személyiségéhez, mint az általa kiválasztott téli tájkép.

Nos, a híres aranyvécé két nappal a blenheimi kiállítás megnyitása után eltűnt. Illetve nem eltűnt, hiszen ilyesmi csak a Harry Potter-könyvekben lehetséges, hanem ellopták, méghozzá szakszerűen leszerelték és elszállították a helyszínről. Mivel üzemképes darabról van szó, amelyet a látogatók akár rendeltetésszerűen használhattak is, szombatra virradóra a 18. századi műemléképület egy részét elöntötte a víz, hogy még nagyobb legyen a baj. Az aranyklotyó értéke 5,3 millió euró, ám kiderült, hogy nem is igazán őrizték. Amikor a nyomozók kérdőre vonták a kastélymúzeum igazgatóját, az széttárta a karját és bevallotta: eszükbe sem jutott külön őriztetni ezt a műtárgyat, hiszen a leszerelése és mozgatása eléggé bonyolult. Az első hivatalos rendőrségi hírek meglehetősen szűkszavúak, annyit tudni, hogy letartóztattak egy 66 éves férfit a bűntény kapcsán, de az eltulajdonított vécécsésze egyelőre nem került elő.

Vizsgáljuk meg mi is az esetet, de ne bűnügyi, hanem inkább kulturális, illetve társadalomfilozófiai szempontból. Maurizio Cattelan (aki remélhetőleg nagy összegre biztosította alkotását) valami olyasmit akart kifejezni, hogy a műtárgypiacot elönti az „ürülék”, nehéz megtalálni a valódi értékeket, a bizniszorientáltság pedig deformálja a kortárs művészetet. Ez persze nem új megállapítás, már a dadaista Marcel Duchamp is hasonlóan vélekedett, amikor relativizálta a műalkotás fogalmát, lásd a híres pipás festményét, vagy azt az 1917-ben kiállított piszoárt, amelyre az olasz kolléga aranyklotyója érezhetően utalt. Duchamp szándékosan minimalista piszoárjával ellentétben azonban ez a műtárgy a nagyzolást, a kivagyiságot is bírálja, azokat a milliárdosokat, aki pénz nem számít alapon, ám nulla ízléssel rendezik be kacsalábon forgó lakhelyüket, hogy anyagi helyzetüket demonstrálják.

Ki tudja, talán egy ilyen megbízója volt a tolvajnak, vagy tolvajoknak, hiszen egy ember nyilván nem boldogult egy ekkora szajréval. A csodálkozó igazgató részéről pedig azzal az emberi jóhiszeműséggel találkozhatunk itt, aminek nincs létjogosultsága a huszonegyedik században. Mert aki manapság nem feltételez rosszat embertársairól, az bizony naiv lúzer vagy óvatlan álmodozó, és könnyen pórul járhat. Itt, Kelet-Európában ilyesmi nem fordulhatott volna elő, mert mi megtanultuk, hogy ami nincs odalakatolva, odaforrasztva, lebetonozva, azt ellophatják, sőt egy jó szakember bármilyen ördöglakattal, lánccal, vasbetonnal boldogul, ha kell neki a szajré.

Szóval szurkolunk jóhiszemű embertársunknak, hogy ne kerüljön bajba, és az olasz művésznek, aki most már visszavonhatatlanul világhírű lett, bármit csinál ezután, kapkodni fognak utána a múzeumok. Már ha lesz pénzük megkettőzni az őrséget...