Koszovó és a „nemzeti érdek”

Ez szereptévesztésnek tűnik egy ilyen rutinos politikustól: a mindenkori külügyminiszter ugyanis aligha foglalkozhat a szlovák nemzeti érdekkel, feladata még a minisztérium öndefiníciója szerint is kifejezetten Szlovákia államérdekeinek külföldi képviselete.

Ugyanennek az értelmezési zavarnak egy súlyosabb tünete Dzurinda viselkedése Koszovó kapcsán. Szlovákia ugyanis (a pristinai kormányzatot szintén nem elismerő Ciprussal, Görögországgal, Romániával és Spanyolországgal együtt) üzenetet kapott az Európai Parlamenttől, mely határozatában kérte az ország függetlenségének elismerését. A szlovák külügyminiszter azonban az erre való reakcióját firtató kérdésre úgy reagált: ugyan még nem ismeri a határozat pontos szövegét, de kitart korábbi véleménye mellett és elutasítja a hivatalos álláspont megváltoztatását. Dzurinda viselkedése korántsem meglepő: 2007-ben, még a Smer-kormány idején az SDKÚ elnökeként korábban és élesebben utasította el Koszovó függetlenségének elismerését, mint a némileg bizonytalankodó Lajčák külügyminiszter. Ezt a tényt Dzurinda most is előszeretettel hangsúlyozza.

A döntés hátterében három ok állhat. Az első a szlovák közvélemény ellenállása – ha a többségi vélemény Koszovó kérdéséről jelen pillanatban ismeretlen is, Dzurinda érezheti úgy, hogy belpolitikai vihart kerülhet el ilyen viselkedésével. A második ok a szlovák–szerb viszony megromlásától való félelem, azaz hogy a szlovák lépést Belgrád elhidegüléssel viszonozná, ez pedig a szerbiai szlovák kisebbséget sújthatná. Ez az indoklás kevésbé tűnik helytállónak: Magyarország egy kis kivárás után aránylag gyorsan elismerte Koszovó önállóságát, ezt azonban a magyar–szerb viszony középtávon sem sínylette meg, a szerbiai magyar kisebbségek helyzete pedig autonóm intézményrendszerük további kiépülésével azóta csak javult.

A harmadik és vélhetően legfőbb ok az, melyet már Robert Fico is megfogalmazott még anno 2007-ben. Akkor a kormányfő Koszovó függetlenségének el nem ismerését olyan gesztusként értékelte, mellyel erős ellenállást mutathatott fel a magyarok vélt szeparatista törekvéseivel szemben. Koszovó elismerésének ügye ugyanis aligha a szerb nép irányában érzett barátság vagy éppen az ottani szlovák kisebbségek féltése miatt lett az, ami: az egész hátterében a koszovói incidens megismétlődésének félelme áll. E szerint az érvelés szerint Koszovó elismerésével a nemzetközi közösség olyan precedenst teremt, melyet felhasználva azután szeparatista régiók sora szakadhat le Európa országairól. Nem véletlen tehát, hogy Pristina önállóságát épp olyan öt EU-s ország nem hajlandó támogatni, melyek egy-egy nagy létszámú, területileg és nyelvileg kompakt közösségekben élő kisebbség kérdésével néznek szembe.

Dzurinda tehát kitart azon üzenete mellett, hogy Szlovákia minden lehetséges eszközzel elutasítja magyarjai szeparatizmusát. Ez azonban akarva-akaratlanul óriási sértés a szlovákiai magyarok szempontjából. Meg kellene ugyanis értenie, hogy egy egyenrangú partnert nem lehet kényszerítéssel, kerítések mesterséges fenntartásával megalázni. A mindenkori szlovák kormánynak nem arra kellene törekednie, hogy magyarjai azért ne szakadjanak el az országtól, mert a külügy valamiféle hősies politikai ellenállása miatt erre ne volna a nemzetközi jog által is legitimált lehetőségük, hanem arra, hogy a szlovákok partnereiként, egyenrangú félként elismerve ne is akarjanak elszakadni.

Dzurinda koszovói kérdésre adott válasza egyértelműen azt mutatja, a nemzet- és államérdekkel kapcsolatos elszólása nem volt véletlen. Pedig a valóság az, hogy a szlovák kormány feladata elsősorban a saját állampolgárainak képviselete – egy szlovákiai magyarnak a kormány számításaiban legalább olyan fontosnak kellene lennie, mint egy szerbiai szlováknak. Amíg ezt a mindenkori szlovák kormány nem érti meg, nem tudja legitim módon előadni a Magyarország határon túli politikájával kapcsolatos kritikáját sem. De ami még roszszabb: mivel visszaél a szlovák–magyar kooperáció sikerében bízó magyar nemzetiségű szavazók bizalmával, arra kényszerítheti a Hídat, hogy konfrontálódjon partnereivel.

Ravasz Ábel; szerző a Publicus Slovensko vezető elemzője