Körbeállni a fát

Nem könnyű az összetartozás kötőanyagát megtalálni olyankor, amikor az összes manipulátor karácsonyi üzenettel nyálazza össze a nyilvánosságot, amikor leginkább elmosódik a hazug kenetteljesség és a valódi odafordulás közötti választóvonal.

A magyarországi tüntetők „Boldog karácsonyt, miniszterelnök úr” nyájassága (az O1G szimbólum alatt) megismételte Orbán Viktorét, aki ezzel a frázissal, egy szóval sem többel válaszolt az őt a parlamentben interpelláló ellenzéki képviselőnek. Taps a saját sztárnak, utálkozás a másik cinizmusán.

Egyre kevésbé hiszem, hogy közösség még egy politikailag annyira megosztott társadalom, mint a magyar. Orbán kétségkívül szeretné közösségnek látni (karácsony van, ezért nem írtam azt, hogy láttatni), és tesz is érte, még ha velem együtt sokaknak meggyőződése is, hogy hatalmát erősíti és pénzét legitimálja ezzel. De mások ezt nem így látják, és most karácsony van, én is kinyújtom a kezemet.

Kedvence, a sport, például erős kollektív identitásképző, a világ szerencsésebb részén is. (Az év végi költségvetési pénzosztásban jutott is rá újabb pár milliárd.) A nemzeti frazeológia nyilvánvalóan szintén az. A család (az én felfogásomban álljon az bármilyen neműekből, de mások ezt másképp látják, és most karácsony van) nyilvánvalóan a legkisebb összetartó egysége az emberi közösségnek, erős evolúciós ösztönök is támogatják. A nemzeti/etnikai hagyomány szintén összetart: még az állítólag már európai identitással is bíró fiatalok is töltött káposztának vagy knédlinek öltöznek az erasmusos buliban (amikor nem Han Solónak, persze). És a család meg a nemzet között vannak még lokális hagyományaink is, melyek szintén megteremtik a pszichológiai közelséget akár a politikai túloldalon álló „másikkal” is. Én például rákospalotai vagyok, lokális identitásom egyik gránit fundamentumát képezte, hogy utáltuk az Újpesti Dózsát.

A jogállamnak sem tradíciója, sem kollektív identitást teremtő ereje, de még minimuma sincsen errefelé. Karácsony van, megfogadtam, hogy felelőst ma nem keresek, úgyhogy nem írhatok ennél többet: kár.

Pedig a lopás, a nepotizmus örvendhetne közutálatnak akkor is, ha a „mieink” követik el. Az állam átláthatósága, a független és sokszínű sajtó, a megingathatatlan ethoszú, a politikai befolyásoláson felháborodó és nem becsicskuló közszolga (rendőr, közmédia-újságíró, állami alkalmazott stb.) lehetne alapbeállítás, amit mindenki természetesnek vesz. És ha ezeket már mindannyian életünk fontos kereteinek érezzük zsigerileg, akkor nyugodtan jöhetne az összes izé, amit most nem minősítek, mert karácsony van: a magyar szupremácia, a nagymorva birodalom, a dákoromán kontinuitás, az Újpestnek szurkolás.

De sajnos mire ideértünk 2019-hez, a jogállami karácsonyfadíszeket menet közben elhullajtottuk egy fura kisvasúton, ami pöfög velünk – nemsokára Bicskéig, azután pedig a semmibe.

De ezt a kisvasút dolgot mások másképp látják, és most karácsony van.

A szerző Pozsonyban (is) élő magyarországi újságíró