Konstrukciós hiba vagy véletlen baleset?

Közben megszületett Malina Hedvig második gyermeke. Az első, egy kislány, már kétéves. A lány korábbi nyitrai ligetbeni, állítólagos magyarkénti megtámadásáról még ma sem tudunk igazán semmit. Hedvig azóta férjhez ment szlovák szerelméhez. Pozsonyban lassan összeáll egy valószínűsíthető koalíciós kormány.

Gyorsan napirendre tértünk az MKP bukása fölött. Pedig épp most, amikor – persze már nélkülük – a szlovák belpolitika talán normalizálódik, lenne érdemes végiggondolni: Csákyék valamit egyszerűen elrontottak? Átalakult a magyar– szlovák együttélés algoritmusa, s ők ezt nem észlelték, vagy mindentől függetlenül esetleges magyarországi lépések nem várt mellékhatásainak váltak áldozataivá? Fogalmam sincs arról, hogy jártak-e az utolsó két hétben az RMDSZ képviselői Pozsonyban és a Csallóközben. Hogy voltak e valamilyen MKP–RMDSZ megbeszélések? S hogy születtek-e a szlovákiai átrendeződésről romániai magyar nyilvános elemzések. De csodálkoznék, ha a történet nem foglalkoztatná valahol nagyon mélyen a romániai magyar elitet. Csákyék– Durayék durrdefektje alkalmi baleset, taktikai hiba, vagy a magyar etnikai pártmodell valamilyen eddig lappangó gyártási hibája bukkant pár hete elő? S mekkora valószínűséggel ismétlődhet meg valami hasonló máshol a Kárpát-medencében?

A romániai típusválasz minden bizonnyal számtani-demográfiai. Nem kell túlteoretizálni a helyzetet. Sehol sem vagyunk túl sokan. Ha az összefogás helyett ideológiákat kergetünk, majdnem biztosan beszakad alattunk a jég.

A szlovákiai magyarok a romániainál nehezebben összeálló politikai egysége működött, ameddig a kormányzó koalíció tagjai voltak. De nem sikerült fenntartani a szövetséget ellenzékben. Akkor szükségszerűen kevesebb lett az elosztható erőforrás és persze a napi kényszertennivaló, felerősödtek a személyi rokon- s ellenszenvek. S amikor fontosnak tűnő kérdésekben a kisebbségi elitet korábbi kormányzó szövetségesei sem támogatják igazán, nehezen meghaladható kérdéssé válik, szóba álljunk-e velük ezek után egyáltalán. Az igazi taktikai kérdés látszólag ezek után sem tűnik ideológiainak. De lesznek, akik ilyenkor el akarnak fordulni a mégiscsak potenciális szlovák partnerektől, mások meg így is kitartanának mellettük/ közöttük. Persze, valakiknek vannak komoly szlovák médiakapcsolataik, másoknak meg kevesebb. Egyesek megbízhatóan kötődnek a budapesti nemzeti konzervatívokhoz, másoknak meg ilyen szálaik alig vannak. Egyesek már ’89-ben is belső szövetségesei lehettek a pozsonyi liberális elitnek, másoknak meg személyes kapcsolataik később sem voltak velük. De ez mind másodlagos ahhoz a kérdéshez képest, hogy milyen legyen az együttélés. Párhuzamos világok működjenek, amelyekben mindenki él, ahogy tud és azon kevés alkalommal, amikor a másik etnikai tömbbel érintkezik, igyekszik politikailag korrekt maradni? Vagy egymás mellett élés helyett megkísérelje a szervesebb együttes létezést? A maradék MKP a majdnem hermetikus magyar világok retorikájával élt, nem fordult a szlovák médiához, nem magyarázta magát ott, és a támogatást és visszajelzést szinte kizárólag délről, az anyaország nyilvánosságától várta. Nem véletlenül beszélek retorikáról, a valóságban természetesen Csákyék is a szlovák belpolitika részei maradtak. A szlovákiai magyar társadalom többsége meg magáévá tette az általuk kínált modellt. Miközben persze labanc volt, vagyis a többséggel alapvetően együttműködött, elfogadta, hogy a magyar politika nyelvében, külső formáiban kurucoskodik. De kialakulhat olyan helyzet – itt a szemünk előtt ki is alakult –, amelyben már akkora lesz a különbség a magyar párt nyelve és az együttélés gyakorlata között, hogy a kisebbség igen jelentős hányada másféle politikai képviseletet keres magának. Olyat, amelyben lesz valamekkora etnikai képviselet is, de amely ugyanakkor a szlovákiai többségnek bizonyítja, hogy ő magyarként is lojális marad a szlovák államhoz. Hogy ő konstruktív kisebbségi. Ezt a folyamatot itt felgyorsította, hogy a kettős állampolgárság programjának konfrontatív elfogadásával a magyarság egyfajta destruktív kisebbségi szerepet vállalt volna magára, nemcsak a nemzeti radikális szlovákok, hanem talán a szlovák többség szemében is. S hogy itt voltak olyan közismert liberális szlovákok, akiknek önmagukban aligha lettek volna meg a parlamenti pozícióik, s ezért vállalták a „magyarbarátságot” és a politizálást a Hídban.

E térben folyik azután tovább a szlovák–magyar vita. Amelyben egyébként Fico két-három éve gólhelyzetet hagyott ki. Szlovákia az utolsó években Magyarországnál sikeresebb rendszerváltó volt, tehát – ha egyéb feltételek nem változtak is – szlovákiai magyarnak lenni a lehetőségeken belül végeredményben nem lett volna feltétlenül olyan rossz. S ezen néhány szlovák gesztussal még javítani is lehetett volna. Az ilyen jóérzéstől nem lesz senki sem kevéssé magyar, de valószínűsíthetően nő integrációs hajlama a többségi szlovák társadalomba. Végül is, annak idején a titói Jugoszláviában jó volt magyarnak s jugoszlávnak is lenni. Egy sikeres államhoz lehetett tartozni, s onnan, amikor a magyarságomat senki sem kérdőjelezte meg, még egy picit akkortájt le lehetett az anyaországi fennhéjázást, kulturális erőpolitikát is sajnálni. Ez utóbbi különben, sajnos, azóta is kikerülhetetlen kísérője a budapesti leosztó/újraosztó gondoskodásnak. A különbség persze az EU-n belül szükségszerűen kisebb, mint Kádár s Tito társadalmai között volt. Ficót ez a lehetőség azonban láthatóan nem érdekelte. Neki otthon új támogatók, választók kellettek. S magyar szavazatokra akkor sem számított, ha a magyarok jobban érezték volna magukat Szlovákiában. Ha keménykedik, akkor viszont az elszánt nemzetiek közül szerezhet még szavazókat. Így azután előállt a nyelvtörvénnyel. Amellyel természetesen elidegenítette magától azokat a magyarokat, akik a jól növekvő Szlovákiában talán épp kezdték magukat egy kicsit kényelmesebben érezni. S amúgy mellékesen bekeményítette a szlovákiai magyar politikai frontokat is. Amikor Csáky s Bugár vitája elmérgesedett, egyes mérések szerint Bugáré volt a potenciális magyar szavazatok (vagy legalábbis rokonszenvek) két-, Csákyé pedig egyharmada. A nyelvtörvény vitáját követően megfordult a sorrend. Majd az utolsó két hónap budapesti kihívásai ismét át(vissza)rendezték a kisebbségen belüli erőviszonyokat.

E helyzetben kezd működni ismét a kettős állampolgárság ötlete. Amellyel egyébként egy csapásra azért a budapesti politika leépíteni látszik azt a viszonylagos, bár óvatos rokonszenvet, amellyel az európai politikai nyilvánosságban a szlovák nyelvtörvény következményeként a sértett felet, nem Budapestet, hanem a szlovákiai magyarságot, a veszélyeztetett kisebbséget mégiscsak fogadták. Hiszen akkor és ott az állam, Bratislava támad, s ők meg védekeznének, vagy legalább természetes, hogy őket védeni kell. Ez biztosított valamennyi rokonszenvet a budapesti válaszlépéseknek is. Ez most azért egy pillanat alatt elolvadhat, hiszen a kettős állampolgársági ügyben Budapest a status quo-sértő. S ahogy fanyalogtak a fennálló egyensúlyokat megváltoztatni akaró Ficóval kapcsolatban a kintiek, úgy kezdik majd automatikusan védeni a szlovák államot. S a Fico utáni koalíció ebben a tekintetben automatikusan láthatóan nem szívesen enged. Különösen, ha például közben, mint néhány hete, senki sem inti le az új magyar parlamentben (épp az első Trianon-vitában, s egyébként jobbikos) a szónokot, aki Csehszlovákia 1938-as müncheni kiárusítását dicsőíti.

Mindez azonban nem oldja fel a szlovák alapkérdést, az ország déli peremének az eddiginél sokkal sikeresebb integrációját. S nem is csak arról van szó, hogy ahol a kisebbségek a helyszínen többségeket alkotnak, ott milyen mértékben képezik le azt a bánásmódot, ahogyan egyébként országos szinten a szlovákok bánnak velük. A látszat szerint elég erőteljesen. De az igazi kérdés: mennyire kell, anyanyelvüktől függetlenül, egy ország társadalmainak integráltaknak lenniük? Mennyire jó, hol erősít s hol válik veszélyessé a párhuzamos társadalmak kialakulása, a „tieitek” s a „miénk” merev elkülönülése? Hol ad ez energiákat s hol szorít gettóba? Ki lehet-e erről alakítani valamilyen tartósabb konszenzusokat, amelyeket mindkét fél kifelé is vállalhat? Erről mind ez ideig magyar belső kisebbségi dilemmaként gondolkoztunk. Mintha itt minden csak a mi döntéseinktől függene. De hát ez legalább ugyanilyen mértékben, ha nem még nagyobban többségi probléma is.

A modernitás előtt, a falusi közegekben semmi baj sem volt a párhuzamosságokkal. Mindenki élt a maga kis világában. A közösségen kívüli kapcsolatok igazán másodlagosak voltak. Az ipari világ, a nagyüzem, a tömegtermelés e zárt közösségeket termelőként s fogyasztóként egyaránt felszámolta. S közben Nyugat-Európában a posztmodern ázsiai, afrikai bevándorlóinak kezelésére kitalálták a multikultit. Minden tapasztalat, minden tudás viszonylagos. Egyik sem jobb a másiknál. Azután kiderül, hogy a törököket Németországban, az arabokat Franciaországban valahogy mégiscsak erősebben integrálni kellene. S a nemzeti elitek keresni kezdték a kicsivel kevesebb multikultit s valamivel több összekapcsolódást a fennálló államokon belül. Közben azonban a kelet-közép-európai kisebbségpolitikákban mi is elkezdtük a klasszikus, tizenöt évvel ezelőtti nyugati multikulti elemek átvételét. De akkor most mi van? Ha éppen ők visszavesznek a multikultiból, akkor védhető, ha valakik a mi régiónkban is vissza szeretnének abból venni? Vagy európai fórumokon meg lehet védeni a nagyobbrészt átvett klasszikus multikultit, míg a nyugat-európaiak egyre többet beszélnek a párhuzamos etnikai kisvilágok zártságainak felszámolásáról, a multikulti viszonylagosságairól? Reményeink lehetnek, automatikus válaszaink nincsenek. S időpontok, politikai vérmérsékletek s konkrét városi hagyományok szerint változhatnak a többségi és kisebbségi szerepek. Azonban a játékszabályokat az egyik fél egymagában itt biztosan nem diktálhatja.

Romániában és Szlovákiában mindeközben a párhuzamos társadalmak építésének és elfogadásának körülményei nagymértékben eltérnek. Három különbség.

Először is jelenleg radikálisan eltér a román többségi felfogás a szlováktól a párhuzamos társadalmak elfogadhatóságáról. A szlovák elitekhez képest a románok államfelfogása ma sokkal magabiztosabb. A magyarok részaránya az országban a szlovákiainak durván a fele, és hagyományos településterületei is messzebb vannak az ország politikai központjától, mint Szlovákiában. S a román eliteknek voltak tapasztalataik – még ha nagyobbrészt balkáni keretek között is – a multietnikus együttélésről, az etnikai mozaik politikai keretek között tartásáról – még akkor is, ha ezeket a kereteket nem ők működtették, hanem különböző módokon, de mégiscsak az ottomán közigazgatás. S Erdélyben is volt multietnikus politikai hagyomány, amely ugyan a románokat nem egyenjogúsította, de létezett. Tehát az erdélyi román mozgalom elsősorban az egyenjogúsításért küzdött, a multietnikus teret nem megkérdőjelezve. Szlovákiában ilyen tapasztalat nincs. A szlovák politikai nemzetkép homogenizál, mint a magyar. Tulajdonképpen a 19. századi magyar nemzetmodell valamilyen tükörlenyomata. A masaryki Csehszlovákiának, persze, volt valódi multietnikus politikai gyakorlata, de az 1938-as müncheni döntések a német kisebbségre hivatkozva nem területek elcsatolását kezdeményezték, hanem valójában felrobbantották az országot. S ezzel a multietnikus gyakorlat igen sokak számára és hosszabb távra lassan ölő méreggé vált. Romániában a veszélyeztetettség ilyen egzisztenciális alapélménye egyszerűen nem létezik.

Másodszor, eltérnek a párhuzamos társadalomépítés belső kisebbségi hagyományai is. Az erdélyi történelemből, akárhogy nézzük is, következnek koherens modellek, vagy legalábbis megélhető minták autonóm magyar társadalmak működtetéséről, sőt azok szabályozott együttéléséről más párhuzamos társadalmakkal. A szlovákiai magyarságnak ilyen autonóm tradíciói nincsenek. A modernitás nagymértékben közelítette egymáshoz a kisebbségek létét biztosító jogi kereteket, de a mentális különbségek azért megmaradtak.

Végül, másként urbanizált a szlovákiai és a romániai magyar közösség. Szlovákiában amúgy is kevés a nagyváros, de azokból a hagyományos magyar és német polgárság lényegében nagyobbrészt mára eltűnt. S nincs már érdemleges magyar jelenlét azokban a tradicionális felvidéki történelmi központokban sem, amelyek – egyébként szlovák többségű környezetben – a magyar történelem szimbólumainak számítottak. A szlovákiai magyarság többségében rurális és kisvárosi. Egy ilyen környezetben csak erős magyarországi háttérrel lehet életképes párhuzamos társadalmat építeni. S e háttér túl határozott jelenlétét a mindenkori szlovák elitek nem feltétlenül üdvözölnék. A székelyföldi miliő szintén rurális/kisvárosi. Az erdélyi és partiumi nagyvárosok magyar elitkultúrája itt azonban önállóan, közvetlen magyarországi jelenlét nélkül is biztosíthatja a fenntartható hátteret, a párhuzamos világok életképességét.

Mindazonáltal a városi közegben itt is nő a párhuzamos világokból kiiratkozni kívánó kisebbségiek aránya, jelentősége. Fokozatosan új hibrid kulturális formák alakulnak ki. Másrészt a román és szlovák többségi elitek mentáltörténete 1989 után egyáltalán nem volt lineáris. Az át- és visszarendeződések ezekben a habituális terekben nem szokatlanok. Így azért nem zárnám ki, hogy esetleg a romániai magyar politikai elit is hamar a szlovákiaihoz hasonló dilemmák elé kerülhet.

Tamás Pál,  szerző szociológus, a Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Kutatóintézetének kutatóműhely-vezetője