Kiabálók

Azóta kiderült. A Smer láthatatlan, de mindenhol jelenlévő erőként irányít, az SNS elvégzi a piszkos munkát, a Sieť… nos, a Sieť megsemmisítette önmagát, a Híd pedig az a párt, amelyik a leglátványosabban igyekszik ideológiát szerkeszteni az aktuális történések köré és kimagyarázza, mi is történik valójában. 

A Hídon így legalább az igyekezet látható: míg Robert Fico videókban kommunikál az őt zaklató újságírókról, addig Bugár Béla Akiabálás nem megoldás címmel megjelentetett, elsősorban a szlovák közvéleménynek szánt cikkben magyarázza, hogy a negatív érzelmekkel, az észérvek háttérbe szorulásával és a félelemkeltéssel szemben normális módon kell kommunikálni és nem hallgatni a szélsőségesekre. 

A bejegyzés apropója nyilvánvaló: a parlamentben éppen Andrej Danko (SNS) aktív közremködésével változtat az ülésekre vonatkozó szabályokon a kormány. A kormánykoalíció azt sugalmazza, a szélsőségesek visszaszorítása érdekében korlátozza a felszólalások hosszát és lépteti érvénybe a szigorított büntetéseket a rendbontókkal szemben. A gyakorlatban azonban pont az a réteg fogja megszenvedni a változásokat, amelynek a klasszikus értelemben vett szélsőségesekhez nincs köze: Igor Matovič egyszerű emberei és az SaS, a két párt közkedvelt stratégiája a parlamentben való hangoskodás. Kotleba és képviselői csak csendben ülnek – amúgy sem a parlament a terepük és úgy vélik, attól csak szimpatikusabbnak tűnnek, hogy mosolyognak az ellenzéki és kormánypárti képviselők civakodásán. 

Komoly veszélyeket rejt magában, ha a vélemények ütköztetésére adódó parlamenti teret, a párbeszéd lehetőségeit pont a szélsőségesek elleni fellépés ürügyén korlátozzák. 

A rendszerellenes elégedetlenkedőket nem csillapítja, csak feldühíti, ha valaki az ellenzéket bélyegzi félelemkeltőnek és populistának. Az illedelmesebb, alapjában véve mérsékelt jobboldali tiltakozókat azért készteti fejvakarásra a populistázás, mert épphogy Robert Fico kedvelt stratégiája a félelemkeltés és ellenségkeresés, amit a Smer fennállása kezdetétől lelkesen és cinikusan gyakorol. 

A kevésbé illedelmes ellenzék pedig azon bőszül fel, mert egy mesterségesen kialakított burokba zárja magát a kormány. Minden kritikus ellenvéleményt lehet kiabálásnak minősíteni, a nyugodt párbeszéd címén hirdetett elhallgatás kultúrája pedig pont azt lehetetleníti el, hogy valaki a korrupcióról, a kormány visszásságairól és problémás ügyeiről beszéljen – és kapjon valamiféle választ. 

Elhallgattatni egy egész országot nem lehet, bár kisebbségi ügyekben éppen van precedens: a magyar vonzatú kulcsfontosságú témákról ugyanis pont ezzel a stratégiával sikerült elterelni a figyelmet, csak pár év kellett hozzá.