Ki itt a bunkó?

Már kislányként sem volt előtte egy mosolygós női kép, anyukája folyamatosan panaszkodott, minden terhelte, senki sem adott eleget neki, és ez ki is ült az arcára. Híres volt a városban arról, hogy ő a legbunkóbb dolgozója az egyik hivatalnak. Ebben nőtt a lánya, ez volt a mintája. Érzi azonban: így nem tudják őt elfogadni az emberek, eleve hátrányból indul ismerkedéskor is. 

A húszas éveiben járó lány igyekszik megfelelni a főnök elvárásainak: jó, jó, mosolygok majd, persze, megy ez! De néhány hét után újabb panasz érkezik rá. „A kasszás túl bunkó” – jegyzi meg az egyik vásárló. Hát újra behívja a főnök: ne már, hogy nem lehet kicsit kedvesebbnek lenni, nem neki való ezek szerint ez a meló. „Mást kellene keresni” – mondja neki az újabb beszélgetéskor. A lány pedig még haladékot kér, de érzi, nagyon rájár a rúd, így gyakran nyitogatja az álláshirdető portálokat. Munkát keres, ahol minél kevesebbet kell emberekkel érintkezni. Tetszene neki valamilyen online tevékenység. Belegondol, vajon milyen feladatot végezne, csinálna szívesen, ami talán jobban illik a személyiségéhez. Talál is olyan állásajánlatot, bátorságot gyűjt, és elküldi az életrajzát, de nem kap megbeszélésre lehetőséget. Így ezt az egészet úgy értelmezi: ő nem elég jó, ő nem kell, kevés az álommelóhoz, vagy ha nem ő, akkor a végzettsége, de hát ez is ő. 

Tehát kapaszkodik a jelenlegi munkahelyhez, mert ez ugye a biztos, mégha nem is tökéletes. 

A következő időszakban fogcsikorgatva húzza a száját mosolyra a munkahelyén, legszívesebben viszont sírna, amikor olyanokat kell kiszolgálnia, akik ezt az igyekezetet semmibe veszik. Minden vendégre besúgóként tekint. „Na majd ő mit fog rólam írni, vajon ő fog rám panaszt tenni” – ezek a gondolatok cikáztak a fejében. Amikor erre gondolt, a gyomrában szúró fájdalmat érzett, igen, biztosan kirúgják majd, mert nem elég kedves, és százszor lejátszott monológ indul útjára benne: hát milyen ember az olyan, aki még elég rokonszenvesnek sem tudja eladni magát? 

Kételkedni kezdett mindenben, amit tett. Hazament a szokásos útvonalon, otthon az élettársa várta. Kérdezgette, milyen napja volt. Mivel ő nem szeretett volna panaszkodni, ahogy az anyja tette, és teszi minden munkanap után, így adta a mindenkinek megfelelő választ: elment. Ebben a szóban is ott volt kódolva az információ, hogy menynyire elégedetlen, boldogtalan vagy még több: talán az is, hogy a partnerében nem bízik eléggé ahhoz, hogy mindezt megossza vele. Az este ennek az elment szónak a súlya alatt telt, kimondatlan feszültségben, egymás mellett, fontos dolgokat nem említve. 

Két hét múlva az e-mailes postalábájában megjelenik egy ajánlat, megkeresés, hogy menjen be egy állásinterjúra. Örömmel nyitja ki a postáját, majd megnézi a pozícióra ajánlott fizetést. Csalódottan csukja be az e-mailt, nem elég, bizonygatja, és mivel a megbeszélésre akkor adtak időpontot, amikor munkában van, nem érdemes műszakot cserélnie, így azt válaszolja: már nem aktuális részéről az új munka. 

Másnap a kasszánál megjelenik a főnök, mert beszélni akar vele.