Ki a szlovákiai magyar?

Az írásokat olvasva nyilvánvaló, hogy nem vitáról van szó, hiszen a hozzászólók minimális mértékben reagálnak (kritikusan) egymás véleményére, inkább a saját tudományterületük szemszögéből próbálnak választ adni a bevezető írásban feltett kérdésre. A válaszadás nem könnyű, hiszen ha az volna, akkor nem folytak volna és folynának ma is hasonló eszmecserék (nem csak a magyar, hanem más nemzetek, etnikai csoportok vonatkozásában is).

Az etnikai identitásra irányuló vizsgálatok és viták alapján látható, hogy a „ki a magyar (szlovák, német, francia stb.)” kérdésre adott válaszok egyebek között attól függenek, ki hogyan értelmezi a nemzet (etnikai csoport) és az etnikai hovatartozás fogalmát: a közös származást, a közös hagyományokat és kultúrát vagy a politikai közösséget stb. emeli-e ki meghatározóként az illető. A „ki (a) magyar” típusú viták nemegyszer éppen abból adódnak, hogy a vitapartnerek más-más kritériumot tartanak fontosnak. Gondoljunk csak olyan klasszikus vitatémákra, hogy magyarok voltak-e az aradi vértanúk (pl. Leininger-Westerburg, Knezich, Láhner, vagy akár maga Damjanich), menynyiben tartható szlováknak Petőfi, magyarok-e a zsidó származású Magyarországon született, de a kiemelkedő tudományos eredményt külföldön elérő Nobel-díjasaink stb. E viták közös jellemzője (azon túl, hogy a résztvevők más-más kritérium alapján minősítik magyarnak vagy nem magyarnak az érintett személyt) az, hogy kívülről kívánjuk meghatározni valamely személy nemzeti-etnikai hovatartozását. Bár a bevezető írás egy mondata alapján („Egyáltalán kit lehet szlovákiai magyarnak tekinteni, hol kezdődik és hol ér véget ez a sajátos státus?”) úgy tűnik, hogy esetünkben is ilyen megközelítésről van szó, számos hozzászóló elveti a külső azonosítást, és az önazonosítást tartja meghatározónak: magyar az, aki magyarnak tartja magát. Ez a megközelítés összhangban van a szabad identitásválasztásra vonatkozó nemzetközi egyezményekkel és a hazai szabályozással (jelen esetben az Alkotmánnyal), de valójában nem sokat mond a „magyarság” tartalmáról. Ha ez nem így volna, nem lenne hálás vitatéma az, hogyan kell értelmezni az általunk Liszt Ferencnek nevezett, édesanyja után német anyanyelvű Franz Lisztnek azt a franciául elhangzó mondatát, hogy „magyar vagyok” (je suis hongrois). Hozzászólásában Lampl Zsuzsa is rámutat arra, gyakorlati szempontból problémás ez a megközelítés, ugyanis „az élet megannyi helyzetében nem tudhatjuk, hogy ki tartja magát magyarnak”. Holott nekünk éppen erre volna szükségünk, legalábbis a vitaindító írás szerint: ahhoz, hogy megmaradásunkat elősegítő stratégiát tudjunk kidolgozni, ismernünk kell, „mik a helyi magyarság igényei”.

Tudjuk, hogy a témafelvetést a 2011. évi népszámlálás „lesújtó” adatai motiválták, ezzel kapcsolatban egy olyan szempontra szeretném felhívni a figyelmet, amely felmerült ugyan a hozzászólásokban, de más összefüggésben: ez pedig a valamilyen módon (elsősorban családi kötődésük okán) a magyarsághoz közel álló, esetleg kettős identitású, de magukat szlovák nemzetiségűnek vallók csoportja. Aki érintette ezt a témát (pl. Tóth Károly, Hunčík Péter, Öllös László, Király Zsolt), az elsősorban a szlovákiai magyarság felől közelített hozzá: nem lenne szabad kirekesztenünk ezt a csoportot sem. A tény azonban az, hogy elsősorban nem a szlovákiai magyarság rekeszti ki ezt a csoportot a magyarok közül, hanem a hivatalos statisztika. A népszámlálási kérdőívben ugyanis csak egy nemzetiség volt megjelölhető, s egy-egy konkrét esetben nem tudhatjuk, hogy a magyar kötődéssel is rendelkező személy miért jelölt be más nemzetiséget (elsősorban szlovákot).

A kettős vagy többes kötődés hivatalos felmérése és nyilvántartása azért is fontos volna, mert jelenleg a népszámlálási adatok a mérvadóak a kisebbségi nyelvi jogok biztosítása, valamint a kisebbségi kultúrák finanszírozása szempontjából. A kérdéshez nem csak az Új Szó hasábjain hozzászólók, mások is megfogalmazták azt az aggodalmukat: a népszámlálás során magukat magyarnak vallók számának csökkentése oda vezet, hogy egyre kevesebb helyen lehet élni nehezen kivívott és messze nem kielégítő nyelvhasználati jogainkkal. Véleményem szerint kidolgozandó stratégiánkban fontos volna azzal foglalkoznunk, hogyan érhető el, hogy a következő népszámláláskor a személyi kérdőívben egyszerre több nemzetiséget is be lehessen jelölni (ahogyan az számos országban, pl. Magyarországon lehetséges), illetve az anyanyelvre és a családban beszélt nyelvre vonatkozó kérdésen kívül legyen egy olyan, amely általában az egyéb nyelvek tudására kérdez rá. Gondolom, az utóbbi kérdés felvétele a kérdőívbe jobban indokolható, erről könnyebben meggyőzhetők a szlovák politikusok is, hiszen az Európai Unióban kiemelt kérdésként kezelik az uniós polgárok idegennyelv-ismeretének a kérdését. A nemzetiségi identitás kapcsán pedig érdemes rámutatnunk arra, hogy a nemzetiségváltás nem egyszeri aktus, hanem folyamat, egy magát szlováknak valló személynek még lehetnek más irányú kulturális igényei is. Egyébként jellemző, hogy az állam (az azt megtestesítő többségi intézmények és személyek) kézenfekvőnek veszi (s talán mi is kézenfekvőnek vesszük), hogy a kisebbségi lakosság a többségi kulturális javakat (is) fogyasztja, visszafelé azonban ez már nem érvényes: a kisebbségi kultúra és megnyilvánulásai fogyasztói közé mintha csak az adott közösség tagjai tartoznának, holott ez nyilvánvalóan nem igaz.

Egyúttal fontos volna a kisebbségi nyelvhasználatot szabályozó törvények módosítása is. Hosszú és ismételt elméleti vitákat lehet arról folytatni, milyen kritériumok alapján lehet a nemzeti, etnikai identitást meghatározni, jogszabályok esetében viszont aránylag rövid időn belül egyértelműen el kell dönteni, a személyek mely csoportjaira terjed ki az adott jogszabály hatálya. Jelenleg a népszámláláskor bevallott nemzetiség alapján történik a „kedvezményezettek” körének kijelölése. A kisebbségvédelmi keretegyezmény végrehajtását ellenőrző szakértői bizottság is rámutatott arra: problémás, hogy a nyelvhasználati jogok érvényesíthetőségekor és a kisebbségi kultúrák támogatásakor csak a hivatalos statisztikai adatokat veszi figyelembe a kormányzat, holott éppen ezen a két területen volna szükség arra, hogy egyéb szempontokat is érvényesítsenek az adott szolgáltatást igénylő személyek valós számának megállapításához. Ezt könnyítené meg, ha a népszámláláskor az általam javasolt kérdések is bekerülnének a kérdőívbe.

Ami a jogszabályi változásokat illeti, az optimális természetesen az volna, ha a magyart és a ruszint/ukránt regionális, nem pedig kisebbségi nyelvként ismerné el Szlovákia, annál is inkább, mert mindkét nyelv megfelel annak az értelmezésnek, ahogyan a regionális nyelv fogalma A regionális vagy kisebbségi nyelvek chartájában megjelenik.

A jogszabályi környezet megváltoztatását rendkívül fontosnak tartom, ugyanis a magyar (és általában a kisebbségi nyelvek) státusa nagyban befolyásolja presztízsüket, s ez által azt is, mennyire tartják fontosnak, ésszerűnek és a gyermek jövője szempontjából hasznosnak a kisebbség tagjai azt, hogy a kisebbségi nyelvet és kultúrát továbbörökítsék. Egyelőre úgy néz ki, hogy a szlovákiai magyarok többsége esetében még nem szakadt meg a magyar nyelv családon belüli átörökítése, vagyis még nem vagyunk olyan helyzetben, mint egyes nyugat-európai és a magyarországi kisebbségek, ahol a szülők már nem adják tovább anyanyelvüket gyermekeiknek. A magyar kultúra és hagyományok továbbörökítése azonban már sok esetben nem történik meg, hiszen a magyar nemzetiségű gyermekek majdnem 20%-a, a nemzetiségileg vegyes házasságokban pedig szinte minden gyermek szlovák iskolába jár. Bár nálunk egységes, aránylag központosított iskolarendszer van, és az oktatási kormányzat többször is kinyilvánította, hogy az oktatás célja az, hogy a diákok azonos képzésben részesüljenek, a valóságban nagy különbség van a szlovák és a magyar tannyelvű iskola között. A szlovák iskola egyértelműen szlováknak szocializálja a diákot, csak a magyar iskolában van lehetőség arra, hogy a magyar hagyományokat, a magyar kultúrát és a történelmi események magyar szempontú és identitásképző interpretációját is megismerje a tanuló. A nemzetiségi hovatartozás szempontjából pedig éppen ennek van jelentősége. 1939-ben Illyés Gyula a Ki a magyar című írásában ezt írta: „Egy-egy népet nem a testi hasonlóság, hanem a közös múlt, a hasonló gond, az egy haza levegője egyesít s választ el egy más múltú és más jelenű néptől.” Az iskola nagyon fontos a tanulók további kapcsolatai szempontjából is: a szlovák iskolában tanulók nagyobb valószínűséggel választanak párt és barátokat a szlovák iskolába járók közül, mint a magyar iskolások közül, ezért természetesebbnek veszik a szlovák nyelv használatát a családon belül is, gyermekeiket is szlovák iskolába íratják, s így egy-két generáción belül lezajlik a nyelv- és nemzetváltás.

Végezetül még egy identitásmegtartó aspektusra szeretnék rámutatni: ez pedig a helyi közösség és annak mintaadó szerepe. A nagyobb lakossági mobilitás, a korábbi zárt közösségek felbomlása miatt ma már nyilván nehezebben érvényesíthető a közösség ilyen szerepe (ha még egyáltalán beszélhetünk ilyenről), nem lenne szabad azonban lebecsülni. Ha egy lakos egy faluban azt látja, hogy természetes a magyar nyelv használata minden színtéren, természetes az, hogy minden magyarul is ki van írva (azonos betűnagysággal, esetleg első helyen), ha azt látja, hogy a környezetében és a közösségben valamilyen szempontból mérvadó személyek magyarként nyilvánulnak meg, magyar iskolába járatják a gyermeküket, akkor ő is ezt tartja majd természetesnek.

A bevezető írásban is említett hosszú távú stratégia kidolgozása nyilván fontos, nem kevésbé fontosnak tartom azonban az egyéni példamutatást, valamint azt, hogy az asszimiláció lassítását szívügyének tartók – mindenki a maga helyén és a maga kisközösségében – tegyék meg azokat a kis gesztusokat és lépéseket, amelyekkel helyben a magyar nyelvhasználatot és identitást erősítik.

Szabómihály Gizella