Kései ébredés

A Hedvig-tüntetés és a kisiskolák bezárása elleni demonstráció előtt az utolsó magyar tiltakozó akció a 2009-es, nyelvtörvény elleni tömegrendezvény volt, több mint tízezer résztvevővel, akkor azonban nem mentünk tovább Dunaszerdahelynél. Az azóta eltelt rövid idő kisebbségi társadalmi fejlődése mentális gátszakadást hozott: miért ne tüntethetnének a magyarok is Pozsonyban, hisz az az ő fővárosuk is? Elvégre elnökjelölt is lehet magyar, nem? A demonstráció sok embert megmozgatott, jelen voltak a magyar pártok prominensei, közéleti személyiségek, egyszerű emberek. Elég sokan ahhoz képest, hogy Pozsony, meg hogy a felvidéki magyar nem az a tüntetős fajta… Hedvig nincs egyedül, nem hagyjuk magára – hirdette a tüntetésre hívogató videó. Amit az érintett már a határ túloldaláról, kényszerűen választott hazájából nézett meg. Mert hagytuk, hogy elmenjen. Mert (már) magára hagytuk.

Ezt mindenki könnyedén beláthatja. Malina Hedviget 2006. augusztus 25-én verték meg, a tüntetés 2014. április 30-án volt. A 2006. augusztus 25-én született gyerekek már a második osztály padjait koptatják. Mit tettünk ez idő alatt mi, szlovákiai magyarok? Tettünk valamit? Eleget? Ha beszélhetünk magyar közösségről a Felvidéken, akkor kollektíve; ha nem, akkor egyénenként lenne ildomos önvizsgálatot tartani, az Illéssel kérdezve: miért hagytuk, hogy így legyen? Malina Hedvig nem 2006. augusztus 26-án vette az irányt Győr felé, az emigrációig hosszú, terhes keresztút vezetett, megannyi stációval. A szemünk előtt, gyakorta szó szerint egyenes adásban. Mégis a vádindítvány botránya kellett a demonstrációhoz. Mintha az egész, idáig elvezető hatósági zaklatás önmagában nem lett volna elég botrányos... Ha az egyik szemünk nevet is, hogy végre megtörtént a kollektív kiállás, a másiknak sokkal több oka van sírni, hogy eddig kellett rá várni.