Kényszeres emberi láncreakció…

Különleges faj az ember, néha csak ülök a padon, az autóban, és nézelődöm. Próbálom megfejteni, hogy mi járhat egyes emberek agyában. Még az okostelefonok és az internet előtt ez nem volt ám olyan „különleges” tevékenység. Akárcsak mindenki más, mi is gyakran járunk bevásárolni, alapszükséglet. Eddig is tudtam, hogy a közterületen lévő feliratokat és utasításokat nehezen olvassák el egyesek, nem jól értelmezik, ezzel problémákat okozva másoknak. Elismerem, hogy az olvasás és a szövegértés elég nehéz tudomány, ez világosan látható a legutóbbi PISA-felmérés eredményeiből (a generációk hanyatlása). Ebben az egészben az a félelmetes, hogy a helyzet csak tovább fog romlani… Természetesen kimagyarázzuk azzal, hogy a fiatalok már pörögnek, gyors képi értelmezésből élnek, s ezt az idősebbek is kezdik átvenni, fejlődnek. Hát az eset, amibe havi néhány alkalommal ütközök, nem azt igazolja, hogy a képi értelmezés jobban menne, sőt nem is figyelik sokan.

Az egyik helyi szupermarket előtt a bevásárlókocsik helye és a kerékpártároló egy fedél alatt van, két külön oldalról lehet megközelíteni. A mellékelt ábra mutatja, hogy a képi értelmezés nem az erőssége sokaknak, hisz a kerékpár nem egyenlő a tologatós bevásárló kosárral. Milyen fura láncreakció ez, hisz ezt valakinek el kell kezdenie (biztos egy szent), akit aztán a legtöbben követnek. Bár piszkosul nevetséges témának tűnik, ez mégis nagyon komoly problémákat hordoz magában. Képbe lép egy olyan szintű lustaság és kényelem, amiben már tíz lépést nem hajlandó tenni az ember, hisz nem kéne többet. Érdektelenségről és a másik iránti figyelmetlenségről (tiszteletlenségről) van szó, ugyanis, ha valaki kerékpárral jön vásárolni, az nem tudja lezárni a biciklijét, csak valamelyik oszlophoz, korláthoz, hisz az erre kialakított hely a „megbukott emberi hozzáállás” áldozata lett. Mi lesz a következő? Ha nem vagyunk képesek értelmezni egy kerékpártáblát, akkor innentől csak egy lépés, hogy összekeverjük a vonatot a busszal, a feketét a fehérrel. A drasztikus pillanat az, amikor a kerékpártárolóba tolja egy illető a kocsit, majd beül a volán mögé. Mennyire ismerheti vajon a táblákat úton-útfélen?

Lehetne mindezt még sok oldalról megvizsgálni, sőt kimagyarázni, hogy az egyiknek fájt a lába, a másik siet a gyerekért, a harmadik épp mézet lop a medvétől, a negyedik pedig fut a medve elől, mert már ellopta a mézet. Viszont egy olyan mértékű társadalmi romlásnak a jelei ezek, amelyek már visszafordíthatatlanok. Nincs válasz, nincs megoldás, csak szomorú tudomásvétel. Valamikor ez egy jó történet disztopikus jelenete lett volna, vagy épp egy emberi paródia, de mostanra mindez megelevenedve van jelen. Arról már ne is beszéljünk, hogy az alkalmazottaknak mennyit kell dolgozni ezek után (s itt nem helyénvaló arra gondolni, hogy ezért kapja a fizetését).