Kegyelem!

A kegyelem és az amnesztia (ami tulajdonképpen csoportos kegyelem) a köztársasági elnökök jogkörei közé az uralkodói jogkörökből került. Hogy mennyire volt indokolt a kegyelem gyakorlása az uralkodóknál, ne boncolgassuk, a hűbéri viszonyokról kellene sokkal bővebben értekeznünk, hogy valamilyen következtetést egyáltalán levonhassunk. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy az uralkodó egészen más helyzetben volt, mint egy mai államfő, akkor is, ha éppen alkotmányos monarchiában uralkodott alattvalói felett. Az államfő egy demokratikus, többpártrendszerre és szabad választásokra épülő társadalomban a primus inter pares, az első az egyenlők közt elve alapján választott közjogi méltóság – s ez ott is érvényes, ahol végrehajtó hatalma van, ott is, ahol inkább szimbolikus, mint kicsi országunkban. A szimbolikus hatalmat gyakorló államfőnél a kegyelem joga egyértelműen azzal függ össze, hogy a mindenkori „első polgár” amolyan erkölcsi tekintély. Intézkedéseinek legnagyobb része szimbolikus, közhangulatokat, közbeszédet meghatározó, lényegi gondokra rámutató cselekvés (persze, a reprezentatív feladatok mellett). És éppen intézkedéseinek szimbolikus volta adja meg cselekedeteinek értelmét: az erkölcsi tekintély, ha az ország lakói valóban elfogadják annak, sok esetben az írott szabályok, a bevett gyakorlat ellen fordulhat, figyelmeztethet, hogy egy-egy jogszabály, egy-egy bevett gyakorlati lépéssor káros a közösségre nézve, vagy a közösség kicsi vagy nem létező veszélyeztetése esetén fölöslegesen szigorú az állampolgárral szemben. Ilyen esetben nemcsak lehet, hanem élni is kell az államfői jogokkal. Ha formai okokból egy bűnelkövető eljut oda, hogy büntetése még kicsi kihágásokért is szigorúbb, mint egy jó ügyvéddel megáldott rablógyilkosé, akkor bizony erre az elnöki kegyelem nemcsak gyógyír, hanem figyelmeztetés is. Vagy a jogszabály hibájára mutat, vagy a jogi gyakorlatéra. Ha az államfő úgy látja, és sok-sok tény áll a rendelkezésére, hogy ki is mondja, az állampolgár az állami önkény áldozata, az elnöki kegyelem üzenet a polgároknak és a hatalomgyakorlóknak egyaránt. Jobb példa, mint Hedvig ügye ebben a pillanatban eszünkbe se juthat. Havel tömeges amnesztiája megváltozni képtelen gazembereket juttatott haza, pedig Havelt elfogadtuk erkölcsi tekintélynek. Klaus csehországi tömeges amnesztiája már érthetetlen, sok esetben kontraproduktív lépésnek bizonyult. Gašparovič kegyelmi gyakorlatáról alig tudunk valamit, de tucat számra írt alá efféléket, jó lenne tudni, milyen esetekben. Szerény megfigyelői véleményem az, hogy Kiska igenis fog kegyelmet gyakorolni, de csak akkor, amikor látni fogja, a kegyelem megadása az egyén és a közösség szempontjából is elfogadhatóbb, mint egy-egy purisztikus vagy rigorózus jogértelmezés és alkalmazás. S persze, a megfigyelő véleménye ez esetben is inkább vélelem, az államfő még mindig kezdő. A kegyelmi gyakorlat viszont óriásit nyomhat a latban, ha azzal mint ellensúly, mint megfontolt és bölcs ellensúly él majd. Ha nem, bármikor úgy járhat, mint Havel, Klaus vagy éppen az elődje.