Káoszt kérni karácsonyra

Van honnan menekülni: a december is zajos és kaotikus volt a politikában: impeachment Trump ellen, meztelen magyar parlamenti képviselő, európai klímaharc, Brexit Boris, budapesti színházi zaklatási botrányok tüntetéssel, magyarbarátsága miatt meghurcolt szlovák muzeológus pozsonyi esete, a Kuciak-per, nem folytatom. Vibrált az év vége.

„Az igazság valószínűleg olyan, mint a boldogság: egyszerű, és nincs története.” (Albert Camus francia író, gondolkodó, 1946)

Camus az igazság esszenciájáról, a legfontosabb tiszta pillanatokról beszél. Az igazság például a szeretet, amely lehet boldogság is, fájdalom is. Karácsony este átélhetjük, oda már nem ér el a zűrzavar, néhány órára kizárható az életünkből, aztán úgyis belöki az ajtót.

A közéletben felesleges nagy és stabil igazságokat keresni, inkább törvényszerűségeket érdemes. A politikai vitákban a legtöbb esetben sokféle igazság csap össze, csúszik el egymáson, alatt, fölött; általában nem is ugyanazon a nyelven szólnak az egymásnak szegezett igazságok, hiába mondják azokat a szembenállók egyaránt magyarul vagy éppen szlovákul. A fogalmakat azonban máshogy használják, azokon mást értenek, így hát nem egymáshoz, egymással, hanem egymás mellé beszélnek. Ha nem közösek az értékek, ha nincsenek közösen elfogadott definíciók múltról, jelenségekről, magáról a vitatérről, akkor a megértés nagyjából lehetetlen, a hangzavar folyamatosan nő a frusztrációktól: ismerős hétköznapok, azt hiszem.

Persze a politikában is akad igazság, pontosabban akadnak nagy revelációk, kegyelmi pillanatok, amikor egy hazugság, csalás, emberi hitványság a maga teljes, pőre egyértelműségében lelepleződik, s már nincs rajta mit magyarázni, elkenni, hazudozni. Ritka katarzisok ezek, hiszen általában nem feketék és fehérek a dolgok az értékek és érdekek hálójában, közösség és egyén ütközéseiben. A nagy egyetemes erkölcsi szabályokat nem lehet egy az egyben ráhúzni a társadalom konfliktusaira. Egy párt nem antropomorfizálható; egy párt például nem tud lopni, csak egyes emberek tudnak abban a pártban vagy egy másikban.

„Köztudott, hogy a félelem ebben áll: már előre elképzeljük a rossz dolgokat, amelyek még meg sem történtek.” (Jorge Luis Borges argentin író)

A tömegdemokrácia tökéletesítése azzal jár, hogy az értelmezés és fogalmazás minőségét és módját az adott közösség legszerényebb képességű tagjainak szintjére szállítják le, hogy a közös ügyek megvitatásában mindenki részt tudjon venni. És ez voltaképpen igen méltányos és tisztességes hozzáállás, ha azt tartjuk üdvösnek, hogy minél többen részt vegyenek a dolgokban. Csakhogy a magyarázatok, narratívák leegyszerűsítése általában egyben silányabbá is teszi a közéletet, hiszen olyan ősi emberi vágyakat szolgál ki, amelyek igazságot követelnek a legbonyolultabb kérdésekben is, azonnal. Az emberek ugyanis félnek a bizonytalanságtól, főleg egy online korban: itt instant, gyorsan oldódó igazságokra vágyik a zaklatott agy. Napi igazságokra és napi áldozatokra. Így lesz a populizmus kortünete egyszerre pozitív és ugyanakkor roppant veszélyes.

„Az alaptalan félelem pillanatai járnak legközelebb a létezéshez.” (Emil Cioran)

A nagy román filozófus természetesen egy magasabb rendű rettegésről, a megérthetetlen félelemről beszél, létünk titokzatos kísérőjelenségéről, amely minden tudás ellenére rátör az emberre, ha felnéz az éjszakai égre, belenéz az erdő sötétjébe, az örvénylő vizek mélyébe. Ezek atavisztikus szorongások, amelyeknek nincsen közük a társadalomhoz, bár a modern ember a különbséget egyre ritkábban éli meg, fogja fel.

Inkább az általános káoszt érzi.

Elveszünk a részletekben: a specialisták semmit sem tudnak, az ostobák mindenhez értenek. Egy kevés ünnep legalább megmaradt, amikor jó értelemben lehetünk egyformák néhány órára: derűsek, szelídek.

Boldog karácsonyt!