Kampányban nehéz oltani a lángokat

A Lafayette tér és néhány épület a környéken komoly károkat szenvedett. Trump később úgy tartott sajtótájékoztatót, hogy a könnygázgránátok hangját ki lehetett venni a tudósításból. Sok mindent láttunk már Washingtonban és az Újvilágban, most az elnökválasztási kampányba teljes erővel berobbant a faji diszkrimináció témája.

Obama elnökségétől többen konszolidációt vártak, hiába. A demokrata elnök finom kézzel, politikailag nem túlerőltetve kezelte a témát, és most a tüntetésekre reagálva a helyi részvételt sürgette. Ez azt jelenti, hogy az USA-ban sok helyen demokratikusan, a helyi körzetekben választják a seriffet, ám ezek nagyon alacsony részvétel mellett zajló választások. Annak idején Saint Louis-ban is kiderült, ahol korábban egy hasonló, rendőrök által elkövetett gyilkosság történt, hogy a helyi afroamerikai lakosság nem ment el választani, nem indított jelöltet. Úgy is fogalmaznak a kritikusok, hogy az elitista intézményi projektekben való részvételre nincsenek készen; a másik oldal pedig széttárt karokkal hibáztathatja a helyieket, hogy nem veszik kezükbe a saját sorsukat. A faji alapú elkülönülés a Martin Luther King utáni időben onnan indult, hogy a fekete lakosság 93 százalékának kellett volna új helyre költöznie a sikeres integráció végett. Egy kutatás ma azt állítja, hogy ez a mutató valahol a 70 százalék körül mozog, tehát több mint öt évtized alatt sem történt óriási ugrás. Miközben a spanyol nyelvű és a kínai kisebbségek több helyen megtalálták a számításukat, a negatív vonatkoztatási pont továbbra is az afroamerikai közösség maradt. Meglepő módon a lakóhelyen mért integrációs mutatók éppen a demokrata fellegvárakban a legrosszabbak: New York és a hasonló városok azok, ahol alig mutatható ki érdemi javulás hosszú évtizedek után, míg délen mobilisabb volt a helyzet. Ez az úgynevezett „dissimilarity index” 1970-ben New Yorkban 86 százalékon állt, tavaly 84 százalékon. A sikeres fekete polgárok, akik kitörtek a gettókból, gyakran el is költöztek. Ez a 70-es évek előtt alig volt lehetséges, így a társadalmi csoportok különböző tagjai egy helyen laktak. Amint a mobilitás megindult, úgy a sikeresebbek elköltöztek a fehér negyedekbe, ezzel a szegények és képzetlenek maradtak hátra, még kevesebb érdekérvényesítési erővel és eséllyel. Alapvetően megdöbbentő, hogy az USA-ban az elmúlt évtizedekben az együtt élő szegények és együtt élő gazdagok enklávéi is folyamatosan nőttek. Tehát úgy is mondatjuk, hogy a szegénység és a jómód koncentrációja is nőtt, vagyis egyre kisebb a kölcsönös rálátás, végeredményben az átjárhatóság. És ez nem csak faji vonatkozásban igaz. A rendőri túlkapások tehát egy komplex, régóta megoldatlan és a feszültséget csak egyre halmozó faji törésvonalra rakódnak rá. Egyértelmű az esetekből – és számtalan van belőlük –, hogy létezik rendőrségi diszkrimináció, mégis a legritkább esetben jut el ítéletkiszabásig egy-egy ügy. Ez európai szemmel nézve meglehetősen hihetetlen.

A tüntetéshullámnak alighanem rosszat tesz a választási kampány. A republikánus szavazók hagyományosan jóval kevésbé megértőek az afrikaiak emberjogi igényeivel szemben – erről is sok kutatás készült. A másik oldalon félő, hogy a demokrata kampány örömmel rájátszik a tüntetéshullámra, és ez a magatartás megint nem a megoldást keresi minden esetben, legalábbis a novemberi választásig biztosan nem.

A gettókban élők hamarabb kimaradnak az iskolából; kevesebbet keresnek, ha van egyáltalán munkájuk; nagyobb eséllyel válnak rendőri túlkapás elszenvedőivé és jóval nagyobb eséllyel kerülnek börtönbe, mint bármely más színű amerikai. Nem csoda, hogy kilátástalan a helyzetük, és ezt a koronavírus radikálisan tovább rontotta, aránytalanul nagyobb mértékben sújtja e csoportot. Alighanem még több fekete elnök megjárja a Fehér Házat, mire tartós és konszenzusos megoldás születik.