Jön még magyar megújulás a választás után?

A Híd kiesésével eltűnt az utolsó olyan párt is a törvényhozásból, amelyik hangsúlyosan a magyar szavazók megszólítására és a déli régiókra alapozta a stratégiáját, Dél-Szlovákia érdekképviselete még soha nem volt ennyire gyenge. Mire számíthatunk ezek után?

A választást követően több villámértékelés is megjelent az eredményekről, de átfogó írás nem született arról, hogy az eredmények ismeretében milyen akadályok állnak az egységes érdekképviselet megteremtésének útjában. Erre teszek kísérletet, hiszen több fejlemény alapvetően befolyásolja a további történéseket: nincs ugyanis olyan párt és politikus, aki domináns pozícióban lenne az egységteremtéshez, nem tudni, milyen pozíciókat kaphat az MKP Szlovákiában, és a Híd sorsa is alapvető hatással lesz az egyezkedés folyamatára.

Első körben röviden foglaljuk össze, milyen reakciókat váltottak ki a választási eredmények. Egyértelmű csalódásként értelmezhette a fejleményeket a Híd és a Magyar Közösségi Összefogás is, jelenleg egyik pártnak sincs stabil vezetése (az Összefogás elnöksége lemondott és újjáalakult ennyi idő alatt, a Magyar Fórumban nem történt változás). Már a választás éjszakáján és az azt követő napokban többen megfogalmazták a magyar képviselet azonnali egységesítésének fontosságát, de ez inkább csak a csalódottság mellékterméke. Akkor se tűnt valószínűnek, hogy az érintettek rögtön elkezdenek egymásról tárgyalni és meg is egyeznek, mikor fél év nem volt ehhez elég, ráadásul most már tárgyalnia sincs kinek. Meg kell várni az egyes pártok tisztújításait és a választási sokkból való kijózanodást. Gyakran elhangzó követelés, hogy az „elhasználódott politikusok” most már lépjenek hátra és adják át a teret másoknak. Elkezdődött egy számháború az MKÖ-n belül annak kapcsán, hogy ki mennyiben (nem) járult hozzá a karikák megszerzéséhez és a választók mozgósításához, továbbá megjelent az az utólagos vágyvezérelt gondolkodás, mely szerint az MKP képviselőinek Igor Matovič listáján lett volna a helye. Végül, de nem utolsósorban többen magyarázni kezdték a karikákhoz kapcsolódó támogatottságot és nem is véletlenül. Ez ugyanis a jövőbeni fejlemények egyik kulcsfontosságú tényezője.

Vezér nélkül

Kevés szó esik róla, de felvidéki magyar szempontból a választás egyik legfontosabb következménye, hogy Bugár Béla végképp elveszítette a társadalmi-politikai erőpozícióját. Már az elnökválasztás is jelezte, hogy a Híd elnökének személyes népszerűsége erősen leépülőben van, de akkor a mélyen várakozáson aluli eredményt ki lehetett magyarázni a gyenge választási részvétellel. Bugár a preferenciaszavazatok alapján már csak a harmadik legnépszerűbb magyar politikus (29 ezer karika, Bárdos Gyula 39 ezer és Menyhárt József 29,7 ezer), ráadásul párton belül alig négyezer karikával maradt el tőle Érsek Árpád. Azaz márciustól már hivatalosan sem Bugár Béla a kisebbségi politika viszonyítási pontja, utódja viszont ebben a szerepben nincs. Bárdos és Menyhárt támogatottsága tisztességes, de nem átütő erejű, miközben további hat MKÖ-jelölt következik 15 és 10 ezer karika között.

A kiegyenlített támogatottság is jelzi, hogy sok kis erőközpont jött létre, melyekben egymással nagyjából hasonló támogatottságú politikusok (és holdudvarok) vetélkednek, miközben egyiküknek sincs erőfölénye a másikkal szemben. A karikák értelmezése kulcsfontosságot kap – most kevés vagy sok Nagy József és Simon Zsolt 13 ezer szavazata? Hoztak vagy vittek támogatókat? Ki mutatott fel mérhető támogatottságot? És ami a legfontosabb, ebből következőleg kinek van legitimitása és társadalmi elfogadottsága vezető szerepben végbevinni egy részleges vagy teljes pártegyesítést? A karikák alapján gyakorlatilag senki sem kapott meghatalmazást az egyesítő szerepre (hacsak Bárdos Gyula nem ambicionálja magát erre a proaktivitást követelő feladatkörre). Az erőfölény hiányának pedig következményei vannak: ha senki sem erősebb a másiknál, az ugyan megakadályozza, hogy az egyik csoport megpróbálja bedarálni a másikat, de az egymást gyakran nagyon látványosan utáló szereplők egyben egymásra, esetleg külső szereplőkre vannak utalva, ha sikeresek szeretnének lenni.

Az MKP–Híd tárgyalások kudarca rámutatott arra, hogy a megegyezés még a küszöbön álló fenyegetés, a parlamenti képviselet elvesztésekor sem könnyű és zökkenőmentes. Nehezen képzelhető el, hogy konkrét fenyegetés hiányában, mikor a legrosszabb már bekövetkezett, a politikai elitünk villámgyorsan rendezi a sorait és összezár. Azért sem, mert továbbra sem alakult ki egyetértés abban, hogy kinek is kéne távozni a politikából vagy háttérbe húzodnia. A legrosszabb, hogy ugyanezeket a sorokat egy éve is leírhattam volna, azóta semmit sem változtak a dolgok.

Nagy testvérek és víziók

A jelenlegi politikai patthelyzetben az MKP pozícióinak változása hozhat valamiféle elmozdulást. Nagyon nem mindegy ugyanis, hogy a párt Szlovákiában és Magyarországon milyen pozícióba kerül. Szlovákiában az Igor Matovičcsal való közösködésben elvileg van némi tér az előrelépésre. Elképzelhető, hogy parlamenten kívülről is megnyílnak bizonyos, nagyon korlátozott kisebbségi mozgásterek, az MKP nevezheti meg a következő kisebbségi kormánybiztost, vagy valamiféle félhivatalos, konzultációs jogkörökkel bíró partneri szerepkörben találhatja magát. Nem valami nagy előrelépés, de ahhoz képest változás, hogy az MKP minden hasonló téren elveszítette a befolyását az elmúlt tíz évben és mutathatja, hogy valaki még számol a párttal.

Emellett szintén érdemes figyelemmel követni, hogy a magyarországi döntéshozói körökben a párt és annak egyes, autonóm módon viselkedő érdekcsoportjai milyen formában tartják meg, esetleg terjesztik ki befolyásukat. Ez valamennyire függ attól is, hogyan értelmezi a magyarországi politika az MKÖ választási eredményeit, ki tudja a saját sikereként eladni a pozitívumokat, és mások kudarcaként bemutatni a negatívumokat.

Ugyanakkor könnyen elképzelhető, hogy az MKP a magyarországi és szlovákiai helyzet rendezése ellenére is válságba kerül. Ahhoz, hogy a párt előrelépjen, kell, hogy valakinek legyen egy egészséges víziója arról, mit is szeretne tenni. Sokadszorra se sikerült a parlamentbe kerülés, és megkérdőjeleződött az önálló etnikai politizálás szükségessége – világos válaszok kellenek arról, hogy a jövő MKP-ja milyen módon képzeli el a saját jövőjét, a pártegyesítésben vagy a más pártokkal való közösködésben játszott szerepét. Ha egyáltalán nem jön semmilyen reménykeltőnek ható ötlet a pártvezetéstől, akkor pedig a lassú elmúlás következik, hiszen az Összefogás pont azzal ér el erején felüli eredményeket, hogy minden hiányzó elemet – remény, ötletek, elképzelés, kitartó munka – tálcán kínál az MKP-nak szükség idején.

A Híd túl messze van

A választás egyik nagy tanulsága, hogy a szlovákiai magyar közösség nem bír el két, egymással a választókért szükségképpen marakodó szövetséget. Az etnikai érdekképviselet jövője szempontjából véleményem szerint a kulcskérdés az, hogy miként alakul a Híd sorsa.

A párt komoly problémákkal küszködik, Bugár Béla vissza- (vagy a háttérbe) vonul, állami támogatáshoz nem jut, mélyen alulteljesített az elvárásokhoz képest, a szlovák szavazói visszahozatalára ötlete és reménye sincs, az imázsa elhasználódott. Ilyen körülmények között az új elnökségnek kell majd határoznia a párt következő irányvonaláról és azonosítani a kitörési pontokat. Nehezen látni, hogy a sok, számukra kivétel nélkül rossz megoldás közül melyik mellett döntenek. A Híd önállóan nem életképes, egy esetleges magyar politikai egyesítésben játszott szerepéről pedig sokkal rosszabb feltételekkel tud tárgyalni most, mint egy éve – ha emlékszünk rá, az augusztusi MKP–Híd tárgyalások még azon buktak meg, hogy a párt csak 70-30 arányban volt hajlandó osztozkodni. A jelenlegi körülmények között még az 50-50 formula is irreálisnak hat.

Vannak érvek amellett is, hogy a Híd teljesen más vonalon indul el. A sok sárdobálással tarkított választási kampányban kiderült, hogy a magyarországi politikai-közéleti törésvonalak egyre inkább átjárják a szlovákiai politikát és a választók komoly részét taszítja az, ki mit gondol a budapesti történésekről. Úgyhogy még az is elképzelhető, hogy a párt egy részének vonzóbb politikai jövőt jelent a lassú agónia, esetleg a szlovákiai pártokba való betagozódás, mint a magyar egyesítési projektben való szerepvállalás. Történjen bárhogy, a Híd puszta létezése és az egyesülési folyamatból való esetleges kimaradása kódolja a további konfliktusokat – a magyar-magyar politikai verseny veszekedést szül, a veszekedés pedig csalódott, szlovák pártokra szavazó, vagy távolmaradó szavazókat hoz magával.

Konklúzió helyett bizonytalanság

A fentiekből látszik, hogy az elsőre kézenfekvőnek tűnő recept („össze kell fogni”) rögtön sokkal bonyolultabbá válik, ha belegondolunk az egyes szereplők motivációiba és szándékaiba. Gyakorlatilag nincs olyan forgatókönyv, amely alapján mindenki nyertesnek érezhetné magát, a személyes áldozat vagy a pártok saját elhatározásból való szakadékba lökése pedig nagyon ritkán valósul meg a politikában – a kisebbségi politikai környezet sem kivétel. Nincs egy olyan személy, aki felülemelkedve a politikai árkokon a személyes hitelességére alapozva valósíthatná meg az integrációt. Aki reménykedik, az is hosszas, elhúzódó és frusztrációktól sem mentes egyezkedésre számíthat.

Tavaly áprilisban, az egyeztetési folyamat elején azt írtam, hogy a parlamentből való kipottyanás komoly kritika lenne a magyar közösség, valamint az elit politikai-taktikai érzékére nézve. Megtörtént. A kérdés a választás után az, hogy a politikusok képesek-e a megfelelő konzekvenciák levonására és a hosszú távú tervezésre.

Tokár Géza
a Szlovákiai Magyarok Kerekasztalának szóvivője