Jobboldali dilemmák

A választásokat követő híradásokból egyebek mellett az is kiderült, hogy a jobboldal győzelme talán magát a jobboldalt lepte meg a leginkább, hiszen az utóbbi tíz évben nem sűrűn volt ebben része. Az SaS-nek és az OĽaNO-nak komolyabb regionális struktúrák nélkül sikerült választásokat nyernie, a KDH pedig a parlamenten kívüliség homályából tudott újra számottevő politikai erőként megmutatkozni. 

Ahhoz azonban, hogy a jobboldali pártok hosszú távon meg tudják lovagolni ezt a pozitív hullámot, sok minden kell. Főleg, ha a cél a Smer leváltása az ország éléről. 

A hazai jobboldal egyik legnagyobb problémája a túlzott tagoltsága. Egyszerűen túl sokan versengenek ugyanazon választói kör kegyeiért. Igaz, a szlovák jobboldalnak egyszer már sikerült egyesülnie Mečiar ellen, ami ugyan történelmi jelentőségű projekt volt, hiszen visszahozta Szlovákiát az európai integráció fősodrába, ám nem bizonyult túl hosszú életűnek. Ráadásul ma nem tartunk ott, ahol 1997-ben, így nem várható egy SDK-hoz hasonló összefogás létrejötte. 

Marad tehát a földaraboltság. Ha csak a már felsorolt pártokat vesszük, az három. Ezen kívül, ugye, itt van még a két magyar párt, bár az ő besorolásuk a blokkba több oknál fogva is problémás, de a teljesség kedvéért számoljunk velük. Ez eddig öt. S végezetül várható, hogy a választásokig megalakul legalább még két számottevő ellenzéki párt: a Progresszív Szlovákia, illetve Miroslav Beblavý projektje. Együtt hét. Ennyi párt között kell megoszlania a jobboldali szavazóerőnek. Szemben a Smer baloldali hegemóniájával. 

Ezen kívül az is probléma, hogy a blokknak nincs egy meghatározó ereje. A támogatottsági mutatók alapján az SaS-t illetné meg ez a cím, bár ez a tizenvalahány százaléknál azért kérdéses. Mindenesetre Richard Sulík pártelnök botrányos nyilatkozataival és notórius Brüsszel-ellenességével mindent megtesz azért, hogy pártja ne lehessen egy konszolidált jobboldali blokk élén. 

A MAGYAROKAT SEM ZÁRJA KI A JOBBOLDAL

Ugyanez érvényes Igor Matovičra is, aki azonban az utóbbi hónapokban a háttérbe húzódott, s a nem formálisan helyébe lépő Veronika Remišovát hagyja szerepelni, ami határozottan a javára vált a pártnak. Nem kizárt, hogy a szombati siker ennek a „vezetőváltásnak” is köszönhető. A jobboldalnak tehát alaposan össze kell kapnia magát, ha labdába akar rúgni 2020-ban. Az egók helyett pedig a józan észt és az utóbbi 20 év tanulságait kell elővennie.