Egész délelőtt foglalkozást tartottam egy osztályban. Célja, hogy megelőzzük a cyberbullyinget, ami nem más, mint az online térben zajló bántalmazás.
Egész délelőtt foglalkozást tartottam egy osztályban. Célja, hogy megelőzzük a cyberbullyinget, ami nem más, mint az online térben zajló bántalmazás.
Hiszem, hogy az olyan nem formális tanítási napok, mint amilyenekben én is részt veszek, egyszerűbbé teszik, hogy a diákokkal nyíltabban tudjunk érzelmekről beszélni, képessé váljanak őszintén kifejezni, elmondani a megéléseiket. Ennek a munkának egyetlen titka van: nyitottnak kell maradni és figyelni, meg kell hallgatni a szemben ülőt, miközben nem szabad ítélkezni. Ilyen légkörben képes az ember oldódni és befelé figyelni. Az osztályokkal folytatott munka alatt nagyon kell figyelni arra, hogy ez a légkör megmaradjon – senkit nem bánthatnak, de segítek oldódni.
Az osztály, ahova érkeztem, ügyes tanulókból áll, elég magabiztosak, ám egy kicsit passzívak. Hamar kiderül, miért nem lelkesednek a nem tanításból álló délelőttért. Elmondják, számtalan ilyen foglalkozást megtapasztaltak már. Ezt néhány hangadó diák mondja, a többiek visszahúzódóbbak, csak akkor válaszolnak, ha kérdezem őket. A hangosabb diákok egy csoportot alkotnak, kiderül, hogy már alapiskolában is egy osztályba jártak, világossá vált számomra, hogy ők azok, akik elzárkóznak ilyen megelőzést célzó foglalkozások elől. Az ok akkor vált számomra világossá, amikor válaszoltak a következő kérdésre: mit gondolsz, ért már téged bántalmazás – bárhol, bármikor, vagy volt-e már tapasztalatod bántalmazókkal?!
A „banda” válasza megdöbbentett. Elmesélték, hogy alapsuliban bizony ők „állítólag” bántalmazók voltak, és a bántalmazott gyerek öngyilkos szeretett volna lenni, de szerintük csak feltűnőségből, nekik legalábbis meggyőződésük, és sok ilyen foglalkozást csináltattak velük végig, de nem látták értelmét.
Nagy mély levegő. Suttogom a megrettent énemnek, hogy figyeljek, közben persze első gondolatom, micsoda kegyetlenség, milyen rettenetes jelenség ez, hogy évekkel a megtörténtek után sem látják be: az öngyilkosságot senki sem választja viccből vagy feltűnőségből. „Nem hihetitek ezt!” – legszívesebben ezt ordítottam volna. Észre sem venni a menekülési vágyat, az összetörtséget, tagadni a lehető legegyszerűbb! A gyerekek, akik bántalmazók voltak, nagyon keményen fogalmaztak, s az arcukon is megjelent a mély megvetés. Szerettem volna tudni, mi történt a bántalmazás során. Elmesélték, hogy az a diáktársuk sokakat bántott már előtte, folyamatosan zsarolta őket, kihasználta, hogy ő volt a legjobb diák az osztályban, a tanárok kedvence. Eszembe jutott, milyen nehéz helyzetben lehettek a bántalmazók, s milyen régóta, ha ezt élték meg. Micsoda tehetetlenség jellemezhette a mindennapjaikat, amikor arra jutottak, hogy bosszút állnak és most aztán visszavágnak. Átfutott a gondolataimon, hogy vajon akkor, amikor ők ezeket az érzéseket megélték, elmondták-e valakinek, jelezték-e a tanároknak, szülőknek, mit tapasztalnak az iskolában, nekik mennyire fáj, hogy az osztály kitűnő tanulója szekálja, cikizi őket, vagy, hogy csak az ő igyekezetét értékelik, ők pedig szinte láthatatlanok?! Csodálkoztak a kérdésemen. Nem, senki sem tett semmit, tudták, mert kiskoruktól tartott ez a dolog.
Kérdem: a foglalkozások miről szóltak?! Nyilván, mondják, arról, hogy senkit sem szabad bántani. Hogy ők rosszak, s örülhetnek, hogy nem lett belőle feljelentés. Évekig jártak hozzájuk megelőzésről foglalkozásokat tartani. Az út jó, tudom, ez a járható, célig vezető folyamat, na de a hogyan a kérdés.
Senki sem ismerte el az érzéseiket, senki sem mondta nekik, hogy rossz, amit tettek, de nem ők a rosszak. Most ezt feldolgozni feladat, meg kell tanulni nem így oldani a feszültséget. Így végül azt érték el ezekkel a csapatépítőkkel, hogy a diákok ellenálltak minden igyekezetnek, bekeményedtek és nem nyíltak meg, végül elballagtak.
Álltam az osztályban és elmondtam ugyanazt, amit minden közösségben szoktam. Soha, senki nem érdemli meg a bántalmazást, bármilyen is. Összefogni, erőfölényben bántani súlyos dolog és soha nem megoldás. Máshogy kell, akkor is, ha egyszerűbb módszer a másik megalázása, mert attól érezzük: végre van hatalmunk felette, az érzéseink, az életünk felett. Mégsem szabad ezt hagyni.
Egy pillanatra megállok. Látom, eljut hozzájuk, mit mondok, majd megszólal az egyik érintett diák. Jó, mindegy, hagyjuk. S megértem, ezt most elszúrtam.
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.