Vélemény

Isten, áldd meg...

...persze, a magyart. De ne csak a magyart. Kiska elnököt is, például.
Stumpf András

2019. április 15. 08:30

Meg mindenkit, akinek a jogállami elvek fontosak, aki nem asszisztál minden eszement hatalmi ötlethez, csak mert az épp népszerűséget is hozhat. Isten áldja meg azokat, akik tényleg hisznek benne – vagy legalább valamiben, túl a nyers erőn és a hatalmi mámoron.

Irigy vagyok. Éspedig Szlovákiára. Na azért nem nagy általánosságban. Szó sincs arról, hogy bezzegországnak látnám, ahol minden szép és jó, ahol már milyen rég euróval fizetnek és gazdaságilag is hogy lehagytak minket, magyarokat. Szó sincs tehát arról, hogy a belmagyar ellenzék szokásos sirámaiba fognék. Már csak azért sincs, mert egyrészt olykor leszámolnak arrafelé néhány újságíró kollégával, másrészt a helységnévtábláktól az állampolgársági törvényen át vannak kérdések jócskán, amelyek miatt magyarként bizony nyugodtan sértve érezhetném magam. A legutóbbi impulzus néhány hetes csupán: a hírhedt himnusztörvény. Sértetten dúlni-fúlni – ennek természetesen semmi értelme. Sőt, a nevetséges törvénynek, amely betiltaná a himnusz(ok) éneklését, van jó oldala is. Még akkor is, ha maga a rendelkezés bőven fölülmúl bármilyen magyarországi, jogállamiságot tipró rendelkezést.

Csókolom: a szólás-, a vélemény és az önkifejezés szabadsága mond valamit? Azokból bizony következik, hogy azt énekelget az ember, amihez csak kedve szottyan.

Sajnos persze ez sem ilyen egyszerű: a gyűlöletbeszéd-törvények, a holokauszt-, vagy a kommunizmus bűneinek tagadását tiltó jogszabályok máshol is korlátok közé szorítják az önkifejezést, a véleménynyilvánítást. Szerintem ugyan hülyének lenni alapjog, de a törvényhozó Magyarországon is másképp gondolja. A himnuszéneklés azonban mégis teljesen más tészta. Nem vélemény, nem állítás. Nem okosság vagy hülyeség. A himnuszéneklés egyszerűen az identitás kifejezésének egyik legfontosabb eszköze. A magyar himnusz 1823-as születése óta sok víz lefolyt a mai magyar–szlovák határfolyón, a vers lassan lett azzá, ami, de eléneklése mára egyértelműen önvallomás. Annak kinyilvánítása, hogy az illető születési vagy önmaga által választott alapon egy közösség része. Azokat az országokat pedig, ahol önmagában egy közösséghez való tartozás miatt retorzió, bírság, büntetés érheti az embert, sokáig azt hihettük: távolabb kell keresni. Vagy időben távolabb: a 20. század vérzivataros évtizedeiben. Vagy térben távolabb: mondjuk a Közel-Keleten. Jó, Ukrajna is szépet húzott két éve a tanügyi törvényével, azt viszont mégsem hittem volna, hogy egy EU-tag szomszédunk vetemedik ilyesmire. Hogy aztán ezt a törvényt még egy magát részben magyarnak mondó párt is megszavazta, arra szavak akkor sincsenek, ha utána jött a nagy mea culpa. Ezt látva az ember beszéd helyett automatikusan lemegy hídba – és nehezen tápászkodik fel.

S hogy akkor mégis melyik a már beharangozott jó oldala a himnuszellenes szlovák törvénynek?

Van több is. Egyrészt: a hivatalossá vált nemzeti jelképekből idővel gyakran elszáll az erő. Gyomorgörcsös, vagy éppen dögunalmas iskolai ünnepségek kellékévé válhatnak az egyébként gyönyörű remekművek is. De leselkedik rájuk más veszély is: 

ha a nemzeti pátoszt kormányprogrammá emelik, ha az állami beavatkozással kegyenceknek osztott trafikokat is felpántlikázzák piros-fehér-zöldre, s kötelezően „nemzeti dohányboltnak” hívatják a cigiárus kis lukakat, a nemzeti eszme könnyen nevetségessé válik. 

Legalábbis leértékelődik. Vele pedig a nemzeti jelképek: a trikolór, a kokárda, kicsit – és szigorúan csak időlegesen – talán még a Himnusz is.

Már épp itt tartottunk volna, amikor jöttek a szlovák felmentőseregek és szépséges nemzeti fohászunk segítségére siettek. Ilyen támadás után máris tartalommal telnek meg a sorok, a dallam, az embernek ingerenciája van eldúdolni. Vagy eljátszani. Még én is így voltam ezzel: amúgy eszembe nem jutott volna ilyesmi, de kicsit több mint egy hete, amikor Komárom szlovákiai oldalán játszottam egy koncerten, nem bírtam megállni, hogy a kezdő sor dallamát bele ne játsszam egy zenei kiállásba.

Máskor ez felesleges hergelés, buzgó és buta nacionalizmus lett volna. Semmi keresnivalója a magyar himnusznak egy Pearl Jam-dal végén. A szlovák túlbuzgóság viszont új kontextust teremtett.

Értelmes, tartalmas és fontos lett megint az a dallamfoszlány.

Azért nem bánom persze, ha rövid, átmeneti kontextus lesz ebből. És itt jön a másik ügy, amiért irigylem Szlovákiát. Ahol bár meggyilkolnak kollégákat, ám aztán erre akkora tüntetések kerekednek, amelyek kormányt is képesek bedönteni. Van tehát következmény. Ahogy most is, amikor Kiska elnök úgy döntött, nem írja alá a törvényt, mert azt „a jogbiztonság és ezáltal a jogállamiság elveivel összeegyeztethetetlennek tartja”.

Isten áldja meg tehát a magyart, de ne csak a magyart, hanem Kiska elnököt is. Meg mindenkit, akinek ezek az elvek fontosak. Azokat, akik nem asszisztálnak minden eszement hatalmi ötlethez, csak mert az épp népszerűséget is hozhat. Isten áldja meg azokat, akik tényleg hisznek benne – vagy legalább valamiben, túl a nyers erőn és a hatalmi mámoron.
A szerző a Válasz Online szerkesztő-újságírója

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk
Frissítve

Elkezdődött Kočner és Rusko bírósági pere

Még soha nem vonultak ennyien a Pride-on

Burgenland, a mesebeli táj

Richter: Nem fenyegetnek csoportos elbocsátások

Meghalt „Európa arca”

A németek többsége biztonságban érzi magát, de nagy részük nem bízik az állam védelmében

Legfrissebb galériák
Olvasta már?