Inkább a szülés

Tudtam, hogy nem lehet az adott dolgokon változtatni, de úgy gondolkoztam, inkább szülnék egy focicsapatnyi gyereket, mint hogy elmenjek katonának. Kicsi gyermeki agyamban ugyanis gyakran megfordult, hogy fiúnak nem jó lenni, mert katonának kell mennie, viszont lánynak sem, mert annak meg gyereket kell világra hoznia, s a vajúdás iszonyatosan fájdalmas dolog. Honnan tudtam ilyeneket gyerekként, fogalmam sincs! Mindenesetre a katonasággal összevetve a vajúdást tartottam a kisebb rossznak. Még csak nem is serdültem, már rettegtem, hogyan fogom viselni, ha besoroznak. Reménykedtem, addig majd csak lesz velem valami, bokasüllyedést szenvedek, lúdtalpam alakul ki, mit tudom én, valami, ami miatt kiszuperálnak. Nem a mundértól, nem a kiképzéstől, sőt még csak nem is attól féltem, hogy egy újabb Don-kanyar várhat rám, mert akkor még optimista szemlélettel hittem, hogy az ember tanult a múltból. Vagyis hogy soha többé nem fog háborúzni. Azok miatt a rémsztorik miatt irtóztam a seregtől, amelyek a szívatásokról szóltak, vagyis arról, milyen kegyetlenkedéseket kénytelenek elviselni az újoncok. Na, a sorozásig kutya bajom se lett, így hát vittek, mint a cukrot – katonának. Szerencsére közben egyetemre is felvettek, így a bevonulásom egy időre eltolódott, ráadásul, egyetemistaként – két évig hetente egy nap – a katonai tanszékre is jártunk. Iszonyatos volt, de ott legalább rangot szereztünk, a legtöbben szakaszvezetők lettünk. A kiskatonák úton-útfélen csak „špaginak” szólítottak bennünket; nem volt előttük tekintélyünk, viszont nem csicskáztattak, nem szívattak minket. Nem úgy, mint az újoncokkal tették a rangidősek. Fizikailag ugyan nem bántalmazták őket, de a körlettakarítást menthetetlenül és kíméletlenül velük végeztették. Fura helyzet volt ez: mindenki tudott erről, de mindenki úgy tett, mintha nem akarna tudomást szerezni róla. Egyetlen kirívó eset történt csupán, amikor az újoncokat arra kényszerítették, hogy párt- és kommunistaellenes szlogeneket skandáljanak. Na lett is belőle botrány: a szakaszvezetőt nyilvánosan, vállpántletépéssel megfosztották a rangjától.

Külső szemlélőként is nehezen viseltem, hogy a rangidősek megalázták az újoncokat, de azzal magyarázták, ezen a „beavatáson” ők is átestek, mindenki átesik, ez a világ rendje, a lánc nem szakadhat meg. Nem akartam elhinni, hogy az emberből ennyire háttérbe tud szorulni a humánum! Annyira, hogy legutóbb egy orosz katonai akadémián az újévi ünnepek idején részeg katonák egy székhez kötözték egyik társukat, és négy órán keresztül verték. Súlyos sérüléseket szenvedett, lábát és nemi szervét is amputálni kellett. Még jó, hogy nálunk nincs sorkatonaság, s hogy nem vagyok sorköteles, mert bizony mondom, inkább elmennék szülni...