Illatok és emlékek

A konyhába lép be azonnal az érkező, hiszen az előszobát sosem használták szerepe szerint, idővel lett átalakítva étkezővé, de úgy sem járt oda több ember, mert mindenki a konyhában torpant meg. Az pedig szűkös volt, az asztalnál két szék, épp csak egy pocakos férfi tudott beülni a falhoz, a hűtő mellett is egy szék letéve, oda ülhetett a frissen érkező. 

A ház takaros volt, mindig rendezett, a kert kigyomlált, az állatok elégedetten éltek az ólban, tyúkházban. Friss tojás a kamrában és házi tej is volt a hűtőben, a helyi szövetkezetben dolgozó etető kétnaponta állt meg vele az asszonynál. Olyankor leült a konyhába tíz percre és beszélgettek. 

Az asszonyra már nem emlékezhetett fiatalként, valahogy az arcát ívelő ráncok nélkül nem is lett volna valóságos a látványa, a nő szigorú arcvonásait az évek lágyították. A tekintete, abban volt a szúróssága, volt benne valami mély, ősi, megtörhetetlen erő. Nehéz volt hozzá közel kerülni, mert a távolságot önkéntelenül megtartotta vele az ember. Mégis, nagymamai szerepében egyszerre villant fel benne a lágyság: ragaszkodó volt, tanította, játszott a legkisebbel. 

Másfél évig éltek egy háztartásban, ennyi idő alatt tanult meg a menyecske úgy húst panírozni, mint ahogy ő csinálta. De az első, nem ragacsos rizst is ott főzte, s rohant be hozzá a szobába, hogy jó lett, pörgős a rizs. Ő pedig talán nem is értette, hogy neki, a mamának akart a tökéletes rizzsel megfelelni, hogy elismerje. Nála ette élete legfinomabb krumplis pogácsáját, ami még másnap is a kamrában szeletelésre várt a tepsiben, akkor már változott az íze, magába szívta a levegő párájából a szagokat, de úgy is, annak a pogácsának volt a legfinomabb íze. Ahogy a kapros, gombás karajnak knédlivel. Pedig addig utálta a kapor ízét.

Szigorú volt vele: nem adta könnyen a szeretetét, hiszen a menyecske a legkisebb fiát vitte el. Nem mondta ki soha, de talán már az elején is érezte, nem tart ki az a házasság az életük végéig. Ő a válást nem ismerte, ő megtartotta az egységet, akkor is, ha már rég nem volt az párkapcsolat, inkább együttélés. 

Alig beszélt az érzéseiről. Sosem tudhatta meg, aki nem volt elég hosszan mellette élete során, mit bánt meg, miből vonta le a tapasztalatokat. Ám, akinek megadatott egy-egy pillanat, hogy beleláthatott a lelkébe, ott a női sors nehézségeit fedezhette fel. Ragaszkodott a tisztasághoz. Egyszer elmesélte neki, hogy a ház festetése előtt mindig megmosta az összes ablakát, mert nehogy megszólják a festők, hogy piszkosak. Ezt a szokását csak a fizikai erőnléte hanyatlása után hagyta el, azt talán belátta a hatvanadik éve körül, hogy nem érdemes ennyire adni mások véleményére. 

Sosem panaszkodott, pedig látszott, az egész napot talpon töltötte, csak estére vonult a tévészobába, lehuppant a hatvanasára kapott barna hintaszékbe, amelyet később másra kellett cserélni, mert abból már nehéz volt a felállás. Átnézte a lapokat, az Új Szót az ebédnél lapozta fel, a többit, amit a testvéreivel cserélgettek, estére hagyta. Olyankor lehetett mellé leülni és beszélgetni kicsit, beszámolni a heti eseményekről. Oda ültek akkor is, amikor már nem egy háztartásban éltek, vasárnap estére viszont hazarohant megnézni őket és mosolyogni a papa nagyothallásából eredő félreértéseken. 

Eltelt tizennégy év, csendben. Az utolsó találkozásnál jóváhagyta, hogy a menyecske meglátogathatja, ha szeretné. Az viszont már csak a temetésére ment el, úgy érezte, ha előbb menne olyan családhoz, ragaszkodna, ami már nem az övé. Vasárnap rizst főzött, szinte tökéleteset. Rá gondolt, soha el nem múló hálával.