Vélemény

Ikrek

Amikor először jártam New Yorkban, még álltak az „Ikrek”. Most újra itt vagyok, és a helyükön tátongó Nagy Semmi, vagy másképp 9/11 emlékmű mellett állok.
Lampl Zsuzsanna

2019. február 23. 13:09

TASR/AP-felvétel

Nem akarok bombasztikus lenni, de érzem itt a rettenetet. Érzem a halált.

Olvasgatom a kőbe vésett neveket, magyar hangzású is van, Rigo. Itt vannak az épületnek kormányzott gép utasai is. Önkéntelenül arra gondolok, mit élhettek át ezek a szerencsétlenek, akik tisztában voltak vele, hogy halálra ítéltettek…

Egy repülőutam jut az eszembe. Kétméteres, kamaszkorú fekete fiú ült mellettem, gyapjas hajacskája szögletes fazonra nyírva, kínlódva próbálta valahogyan elrendezni a hosszú lábait, de bizony nem nagyon volt hova. Mivel én a szélső ülésen ültem, felajánlottam, hogy cseréljünk helyet, amit nagy hálával fogadott. Aztán már nem nagyon kommunikáltunk, én olvastam, ő élte a kamaszok digitális életét. Mígnem jöttek a turbulenciák. Nem nagy ügy, gondolom, mindenki átélt már hasonlót. Csakhogy amit más él át, az sosem hasonló ahhoz, amit mi magunk. Dobált a gép egy kicsit. És akkor jött egy nagy zuhanás. Hátul valakik felkiáltottak. A bal oldali szomszédom hangosan imádkozni kezdett. Nem is tudom, hogyan, de a fiúval önkéntelenül egymásba kulcsolódott a kezünk. Most is magam előtt látom a nagy kezében a kezemet, érzem a szorítást, érzem, ahogy szorítom. Fiatal sorstársam abban a nehéz pillanatban. 

A mai napig emlékszem a rémületre a nagy barna szemében, ahogy rám nézett, és én valószínűleg ugyanígy néztem rá. Aztán sírni kezdett. A jobb kezével egymás után vetette a keresztet, közben patakzottak a könnyei.

Én is imádkoztam, valami eszeveszett tempóban, közben valahol ott volt az agyamban, hogy Isten kezében vagyunk, a hajunk szála sem görbülhet meg az ő akarata nélkül, de ez csak olyan halovány gondolat volt, a félelem mindent felülírt. Pedig nem jött több zuhanás, és az egész turbulencia talán csak öt percig tarthatott, aztán már ki is kapcsolhattuk az övünket.

És akkor visszarendeződtünk. Megnyugodtunk. A mellettem levő férfi újabb pálinkákat kért a légi kisasszonytól, az emberek megindultak a vécék felé. Egyedül a szomszédom, a szegény gyerek nem tudott úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, mert folyt a taknya, s ugyan melyik kamasz hord magával zsebkendőt. Na, majd biztos! Úgyhogy szipákolt, meg néha suttyomban a pólójába törölte az orrát, mígnem észrevettem, és adtam neki egy csomag papírzsebkendőt. Pontosabban, csak odatettem eléje, mert nem akartam, hogy esetleg szégyellje magát azért, hogy sírt. Utóvégre fiú. Meg kamasz. 

De ő vállalta magát. Felém fordult, megköszönte a zsebkendőt. Aztán vállalt vont, és csak annyit mondott: nagyon féltem.
Remélem, nem volt azon a gépen.

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk

Szerződésbontással fenyegetőznek a kórházak

Kihelyezett kiállítások Taksonyon és Tallóson

Manchesteri focirangadó a tv-ben

50 ezer eurót szavazhatunk meg az emlékművek felújítására

Pellegrini a beruházásokról is tárgyalni fog a japán miniszterelnökkel

A rendőrség érdekházasságokat leplezett le a nyitrai régióban

Legfrissebb galériák
Olvasta már?