Hű a mindenit!

A rendszerek működéséhez – új kifejezéssel élve – rendszergazdák kellenek, vagy inkább kellenének. Amikor még nem találták fel ezt a kifejezést, bizonyos rendszerek akkor is működtek. Nyilvánvaló, hogy a számitógépek és az új technológiai vívmányok világát éljük. Sok esetben látom azt is, hogy az új rendszerekben valahol már csak a rendszer hiányzik.

A rendszerekről és a rendszertelenségről szóló gondolatsor a rengeteg plakáterdőt látva jutott eszembe – és az, hogy a plakátokról kik üzennek vagy mit, talán most nem is érdekes. Nem érdekes, mert valahol mindenki azt írja, mondja, hogy a meglévőnél jobbat akar. Csakhogy ezt már vagy 33 éve ismétlik, és sajnos még mindig csak ott tartunk, ahol tartunk.

Az egyik helyen azt olvasom: ,,Gyógyítsuk együtt szülőföldünket!” Kétség kívül ráfér, de nagyon, viszont nemcsak szülőföldünket, hanem társadalmunkat is meg kell gyógyítani.

Régóta figyelem és látom, mi történik az egészségügy háza táján. Az utóbbi időben, és ezt nem lehet és szabad csak a Covid számlájára írni, a rendszer tényleg rendszertelenül működik. Sajnos az idős, magatehetetlen, végstádiumú beteg belevész a rendszertelenségbe. Persze tisztelet a kivételes eseteknek, mert olyanok is vannak.

Pár napja felhívott telefonon talán egy jövendőbeli betegünk fia, s azt kérdezte, hogy daganatos, 60 év körüli személyt nem tudnánk-e elhelyezni a hospice-ban. Sürgős lenne, mert a kórházban már letelt az ott eltölthető idő. Már magában az, hogy egy súlyos betegnél letelik a gyógyításra szánt idő, nagyon sántít! Amikor tudunk és lehet, segítünk, mert ma neki, holnap talán nekem kellhet majd segítség. Megegyeztünk, hogy bejön a beteg felvételre. Szerda reggel még egyeztettünk a családtaggal, hogy mikorra várható az érkezés. A válasz, hogy 9 óra magasságában érkezik a mentőautóval. Annak rendje és módja szerint meg is jött a mentőautó. A beteget fogadó nővérke egyszer csak hívott, hogy valami galiba van. Gondoltam, hogy egy másik beteg van az autóban, és máshová kellene mennie, ez a legkevesebb, ez megoldható.

A „gond” ennél sokkal összetettebb volt. Szegény mentőstiszt nagy meglepetésére az 50 perce még élő betegnek valahol útközben a szíve felmondta a szolgálatot. A nővérkék tapasztalatára támaszkodva a halál beállta 20-30 perce történhetett. Az út hozzánk az adott kórházból átlagos sebességgel mintegy 50 perc. Ilyenkor szoktam elgondolkodni azon, hogy vajon ilyen véget érdemel az ember, akár idős, akár fiatal? Miért nem tudjuk megőrizni az emberi méltóságot? Miért veszik el a rendszer rendszertelenségei között a beteg?

A válasz talán olyan összetett, mint maga az egészségügy. Itt nem lehet pénzhiányra hivatkozni. Itt valami egészen más lehet a baj. Itt nem a gyógyítást kell orvosolni, itt nem (csak) azt kell oldani, hogy milyen a páciens betegsége, hanem (elsősorban) azt, hogy az embert betegen is emberszámba vegyék – akkor is, ha már nincs hasznára a társadalomnak.

Jön a választás. Az idő múlásával szinte minden ígéret elhalványul, csak puszta ígéret marad. Ha viszont javítani akarunk a jelenlegi helyzeten, akkor tényleg neki kell fogni az ígéretek teljesítésének. Nem nagy ördöngösség, csak a rendszertelenségbe igazi parasztésszel rendszert kell becsempészni. A jelenlegi század a tudomány százada, elég csak jól alkalmazni a tudomány vívmányait. Legyünk éberek, mert a társadalmunknak nem csak a rák a rákfenéje! Figyeljünk oda egymásra, a beteg pedig mindig kapja meg azt a reménysugarat, amely mögött még pislákol egy gyertya fénye! A betegségben szenvedő egészségügyet minél hamarább talpra kell állítani, mert az sok beteg hasznára lesz.