Horthy a minisztériumban

A közügyek intézését nem elvenni kell a politikától, hanem számon kérni rajta.
Van viszont még egy olvasata az előbbieknek. Az pedig az a tény, hogy a politika nem feltétlenül képes azonosítani a közügyeket. A szigorú és mindent agyonszabályozó gazdasági törvényalkotás inkább identitászavarra utal, mint a közügyekkel kapcsolatos felelősségre. Hasonló identitászavarban szenved az a politikus, aki azt gondolja, hogy tárcája, szakterülete minden egyes megmozdulására, a legkisebb falvak, közösségek szintjére vetített problémájára neki kell megtalálnia a megoldást. Jobbára ugyanis csak balhét, esetenként műbalhét képes előidézni, elodázva a valódi megoldásokat.

A nyolcvanas években diákmunka kapcsán kerültem párszor Kostolište községbe az Erdőháton (hogy a kulturális tárca bizonyos hivatalnokai megértsék: Záhorie). Amikor a helyi szövetkezet munkásai minden nap valahová „Kiripolec”-be készültek, nem tudtam elképzelni, miről beszélnek. Majd kiderült, hogy nevezett község szlovák történelmi neve Kiripolec, feltehetően a néhai Kirchplatz, majd Kripolz német elnevezésekből szlovákosítva a nevet. Kostolište szép falunév, mondta anno Miroslav Válek (aki jó verseket írt ugyan, de kommunista kultuszminiszter volt) Martin Benkának (a neves szlovák festőnek, a falu szülöttének), aki az 1960-as közigazgatási átrendezés idején szeretett faluja eredeti nevét szerette volna visszaszerezni.

Akkor kommunizmus volt – hogy pártunk és államunk mindent irányítani, szabályozni akart, diktatórikus voltára való tekintettel megérthető. De hogy ma a kulturális tárcának nincs más dolga, mint ostobaságokat mondani helységnevek kapcsán, az mégsem járja. Egyrészt kijelenteni falunevekről, hogy horthysták, komoly kételyeket ébreszthet bennünk. Hivatalnokaink még a Wikipédia-használat alapszintjére sem jutottak el. Nem tudják, hogy a Gyalla vagy Párkány településnév már akkor létezett, amikor az európai nyelvekben nem létezett a „nemzet“ kifejezés? S ugyanezen hivatalnokok mégis mit gondolnak, hogy tisztességes adófizető polgárok legszűkebb lakhelyének szeretett, tisztelt, kedvelt és használt neveiről lefitymálóan vélekedhetnek és tilthathják? Lám, ez is egy gyönyörű példája annak, miként lehet komoly identitászavarban élni – merthogy a kulturális tárca azért jaj de nagyon nem tud megbirkózni olyan gondokkal, mint a kultúra finanszírozása, a forráshiány a nemzeti kultúra és művészet legfontosabb intézményeinél, hogy a megyei vagy járási jelentőségűeket meg se említsük. Nem tud mit kezdeni a médiaszabályozással, ahol ugyancsak komoly identitászavarban szenved, nem tud mit kezdeni mecenatúrával, szimfonikus zenekarok, színtársulatok, galériák lerohadt állapotával, nevetséges bérekkel a kultúra területén. De azt aztán kívülről fújják, hogy egy-egy helységnév Horthyéktól való (még ha valamelyik, de csak nagyon kevés,  valóban akkor keletkezett is).
A kisebbségi nyelvhasználati törvény a 94-es táblatörvényt pedig igenis felülírja. Nem csak a derogációs paragrafusok miatt, hanem egyszerűen azért, mert kiselsős jogászhallgatók tudják, hogy az ugyanazon területetet szabályozó két jogszabály közül mindig az újabb a hatályos és érvényes.

Úgyhogy semmi másra nincs szükség, csak arra, hogy a politikusok közügyekkel foglalkozzanak, s a hivatalnokoknak pedig mondják el, mi a dolguk. Ha viszont ezt mondták nekik, akkor nem hivatalnokkal, hanem a főnökével van baj.