Hol a határ?

Ön mit szólna hozzá, ha kiderülne, hogy a gyerekét oktató tanár egy olyan politikai párt munkatársa, amely. Nem, ne írjuk le, hogy szélsőséges, mert az már „liberálbolsevikfasizmus”. Végül is megszegték a törvényt, vagy nem szegték meg? Ha meg nem, akkor mit kötekedünk? Valóban, mit? Hogy jövünk ahhoz, hogy egy világnézetet egyedül elfogadhatónak kiáltsunk ki? Mi ez, ha nem a véleményszabadság lábbal tiprása?

Nehéz ügy, nem lennénk az iskolaigazgató helyében. Persze, az iskolaigazgató helye sem lenne ennyire nehéz, ha mondjuk idejében kapcsolt volna. Például úgy válogatná meg az alkalmazottait, hogy abba ne lehessen belekötni. Na persze, és mi van, ha az alkalmazott később „gondolja meg magát”, és tér át az „egyenes beszéd” műfajára? Megvilágosodik, vagy elborul az elméje. Amíg nem szegi meg a törvényt, addig érinthetetlen. Nem is lehetne úgy hozzányúlni, hogy ne csináljunk mártírt belőle. A megoldás? Van egyáltalán? Vagy szivárogtassa, csepegtesse a maga módján tovább az eszmét a gyerekekbe? A tizennégy éves gyerek nem fog panaszkodni, hogy „a tanító bácsi szélsőséges ideológiát vall, és nézeteivel bennünket is tévútra akar vinni”. A gyerek esetleg még szórakoztatónak is találja, ha „vagány” dolgokat hall. Aztán néhány év múlva, amikor szavazni megy, eszébe jut, mit mondott annak idején az a jó fej tanító bácsi. Ő aztán tudott beszélni, megmondta egyenesen, nem beszélt mellé, mint ezek mind, ezek a régi arcok.

Ha nem szegte meg a törvényt, a hatóságok nem járhatnak el ellene. Az nem törvénytelen, hogy valaki jobbikos politikus. Na és ha hidas lenne? Vagy emkápés? Csak azért, mert jobbikos? Igen, azért. Mégiscsak ki lehet mondani. Persze, csak ha akarjuk. Mert persze mást is lehet választani: nemcsak akkor választunk, ha épp be kell dobni a szavazatot az urnába, hanem például ilyenkor is. Mondjuk azzal, hogy megszólalunk-e. Mondjuk, ha épp a gyerekünk érintett az ügyben. És ha zavar bennünket, természetesen csak akkor. A lényeg: meg lehet szólalni. A tanár mégsem egy pék vagy egy autószerelő, aki ha a szabad idejében ilyen vagy olyan eszméket propagál, az nem válik a munkája kárára. A tanár erkölcsileg is neveli a gyerekeket, és közvetíti nekik a saját világlátását. Leegyszerűsítve: sokban rajta múlik, múlhat, a tanítványai milyen emberek lesznek. Egy történelemtanár azon túl, hogy tényekkel dolgozik, folyamatokat és eszméket is be kell, hogy mutasson a gyerekeknek. Miután Kotlebáék bekerültek a parlamentbe, sokan elmondták, ez a történelemoktatásunk kudarca. Akkor ennyivel el is intézzük a dolgot?