Hidegvérrel

 

A lapszám ugyanis a kölcsönös, szlovák–magyar bocsánatkérés jegyében jelenik meg. Persze, nagyon fontos és követendő kezdeményezésről van szó – ebben alighanem egyetért a szlovákok és a magyarok nagy része. Aztán mindenki hozzáteszi vagy hozzágondolja a saját, „Na, de azért azt sem szabad elfelejteni, hogy…” kezdetű mondatát. Ez még biztosan így lesz egy darabig, csinálhat bárki bármit. Annyit mindenesetre várhatunk a hetilap gesztusától (amely nyilván Magyarországon sem marad visszhang nélkül), hogy megadja az idei Trianon-megemlékezések alaphangját. Mert fontos az emlékezés, meg a nem felejtés, persze, de néha a nagy kötelező búslakodás közben eszünkbe juthatna az is, hogy nem mi vagyunk az egyetlen nemzet a világon, amelyet az elmúlt évszázadok során sérelmek értek. Szóval ideje, hogy ki-ki eldöntse magában, hogy a múltban akar élni vagy a jelenben.  Élni pedig csakis a jelenben lehet, az időgépet ugyanis egyelőre nem találták fel. Ha meg fel is találják és néhányan úgy döntenek, hogy telerakják a koffert és inkább visszaköltöznek a múltba, talán meglepődnek, hogy az a múlt nem is volt olyan jó hely, mint ahogy innen tűnik.  Szóval megvesszük a .týždeňt, bele-beleolvasunk, és elrakjuk a fiókba, nyugtázva, hogy jé, de jó, hát már ilyen is van. Mert írhat bárki bármit, kérhet bocsánatot egymástól akár a két miniszterelnök is, rajtunk az sem fog segíteni. Mert segíteni mindenki csak magán tud. Például azzal, hogy feltesz magának egy kérdést: miért várjuk el a szlovákoktól, hogy szeressék az itteni magyarokat, miközben utóbbiak sokszor a hátuk közepére se kívánják őket? Mintha mindkét fél a másiktól várná az első gesztust. Az ilyesmihez persze kell egy jó adag bátorság, meg valami egészséges önmegtagadás-féle. Csak így lehet érzelmek nélkül, hidegvérrel, és legfőképp hideg fejjel beszélgetni ezekről a témákról (sokszor még így sem). Jó lenne, ha ezt megfogadnák a megemlékezések szónokai is, és nem tűzdelnék tele patetikus aktuálpolitikai üzenetekkel a beszédeiket, mert ez ugyan a népbutításnak az egyik legegyszerűbb és legkedveltebb formája, viszont inkább a 20. századba való.